A vihar szeme

2022.04.20. – vihar, kapaszkodók, elengedés, hit, újjászületés, elmélyülő  –  

„A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn 3,8)

Így húsvét után, a Krisztussal való feltámadásról gondolkodás jegyében ez az ikonikus jelenet jött elém. Nikodémus nem nagyon érti az újjászületés körüli valóságot, és nem igazán hibáztathatjuk: Jézus lényegében arról beszél vele, hogy Isten uralmát senki nem láthatja, akinek az élete nem épül teljesen új alapokra. Identitásunk milliónyi összetevőjéből, sikereink ingatag kártyavárából, mások szeretetének, elismerésének, létünk jóváhagyására irányuló visszajelzéseinek sebzettségeink önkénye által hajszolt, összelopkodott darabkáiból semmire nincs szükség ahhoz, hogy Isten országát megláthassuk. Ami pedig még nagyobb botrány: vallásos teljesítményünk, erőfeszítéseink, eredményeink sem kellenek ehhez! Semmi nem kell hozzá, csak egy tiszta lap. Nikodémus jogosan kérdezi: hogyan lehetséges ez? Hiszen már születésünk pillanatában is számos kimondott, vagy kimondatlan elvárás, érzelem és viszonyulás határoz meg minket: soha nem is volt tiszta lapunk, nemhogy évtizedek tapasztalatával a hátunk mögött!

Trópusi ciklonok esetében egyetlen terület van, ahol a légnyomás jóval alacsonyabb, ahol a felhőzet felszakadozik, ahol nyugalom és biztonság található: a vihar kellős közepén, azon a területen, amit a vihar szemének szoktak nevezni. Ezt a területet azonban olyan felhőfal veszi körül, melyben az időjárás éppen a legkaotikusabb: a szél itt a legerősebb, a zápor itt a legsűrűbb, sőt, ahogyan a ciklon felfelé szippantja a levegőt, a hurrikán belsejében többszáz méteres minitornádók is keletkezhetnek, még ha csak másodpercekre is, megduplázva a szél amúgy is elképesztő pusztítását. Ha ide keverednénk, az elemekkel szemben teljességgel tehetetlenek lennénk, azok csak dobálnának kényük, kedvük szerint. A hurrikán szeméhez érkezés csakis a teljes elengedés, a teljes tehetetlenség, a teljes létbizonytalanság átélése árán lehetséges – elvégre mi biztosít arról, hogy a vihar nem a vesztemet okozza majd? Belátható józan ésszel, hogy erre sokkal nagyobb esély van, mint arra, hogy mint Dorothy-t és Toto kutyust, a szél valamilyen varázslatos, új világba repítsen. Ez némileg valóban a születéshez hasonló: dolgozunk persze mi is az ilyen viharban, már csak életösztöneink működése miatt is, de összességében inkább történik velünk az esemény, mint hogy igazán jelentős hatással lennénk rá. A közeledés a vihar szeméhez: megismerése annak, hogy lényünk legmélyebb rétegeiben, a túlélésünk, létezésünk biztosításához fűződő legalapvetőbb hiedelmeink hogyan határoznak meg. Ezek identitásunk alappillérei, lerögzített kötelei annak, hogy kik vagyunk, de a közeledés veszélyes, mert előbb-utóbb a szél elsodor, feldönt, sőt, talán a talajtól is elemel. Ha beléjük kapaszkodunk és nem engedjük el őket, csontig horzsolják a kezünket, netán körénk tekerednek, s egy-egy élethelyzetben akár el is szakadhatnak, maradék egzisztenciális biztonságunkat és reményünket megsemmisítve. Ezt a halálfélelmet, akár a kötél szakad, akár mi engedünk, talán meg sem lehet spórolni a valódi újjászületéshez, elvégre Jézus mondja: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt.”

Tehát még egyszer: hogyan lehetséges ez?

„És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.”

Hit által. A kihívás: feladni az életem a viharban, kint a tengeren, a vízre lépve, mint Péter, vagy szélvészben emelkedve, mint Illés, vagy lemondva minden emberi megoldásról, miután kígyók mérgeztek meg, mindegy is. A vihar adottság, és ha elér, akár ilyen-olyan szelek sodornak oda, akár én magam megyek hozzá közelebb valódi élet után kutatva, kapaszkodhatom szakadozó kötelekbe, vagy elengedhetem azokat, remélve, hogy kinyújtott kezemet egy másik kéz elkapja. Boldog az, aki el tudja engedni a körégabalyodó, előbb, vagy utóbb akár az életét is veszélyeztető kötelet, rábízva magát arra, aki örök és teljes életet ad a mi hamis élet-imitációink helyett – újjászült, feltámadott, új életet! Egyszer csak kék eget, nyugalmat, napsütést találhat a vihar közepén, meglátva végre, hogy Isten valóban uralkodik: „És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva.”

Még egy utolsó gondolat a végére: a görög szövegben a szél és a Lélek szavak gyakorlatilag azonosak. Különös, nem?

_  _  _

Mostani életszakaszodban mi jelent számodra nehézséget, ‘vihart’?
Van-e olyan kapaszkodó, amitől a megoldást, megnyugvást reméled?
Mi segítene neked teljesen rábízni magadat és ügyedet a felemeltetett Emberfiára, aki egyedüli szabadító ÚR?