Ugyanolyan ember 7. – Ugyanúgy nem mehet tovább

2024.10.30. – Kulcsszavak: elengedés, változás, félelem, elmélyülő  –  

„Odaért egy rekettyebokorhoz, és leült alá. Azt kívánta, bárcsak meghalna, és így szólt: Elég most már, URam! Vedd el az életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt.” (1Kir. 19,4-5)

Az Illésről szóló történet legmélyebb pontját mutatta be az előző fejezet, amikor Illés azzal szembesült, hogy bár megtett mindent, de szerinte mindaz semmit sem ért. Jezábel üzenete az általa érzett valóság helyett egy másik valósággal szembesítette. Ez az üzenet saját magáról és Istenről alkotott képére olyan erővel hatott, amely romba döntötte addig kialakított életét. Önmaga jövőjét is teljesen kilátástalannak látva saját halálát kívánta.

A helyzet sajnos ismerős, magam is átéltem a belső megrendülés erejét. Lesújtó, keserű érzés volt szembesülni azzal, hogy addigi életem alapja, kialakított igazságaim, hiedelmeim, önigazolásom mögé kérdőjel került. A vélt igazságom nem az az alap, amelyre építeni kellett volna. Bűneimre bocsánatot kérni könnyebb volt, mint életemet mindenestül új alapra helyezni.

Legbelül, a legféltettebb, legjobban őrzött helyen rejlik önértékelésünk, világlátásunk, amelyet születésünktől fogva építgetünk vagy építgetnek helyettünk mások. Ezen keresztül szűrjük meg a hozzánk érkező ingereket, kijelentéseket, dicséreteket és kritikákat. Igyekszünk őrizni ezt a belső világot, mindent ehhez próbálunk igazítani, lehetőség szerint formálni.

Ez a munka egy idő után egyre nehezebbé, fárasztóbbá válik, ahogy belső, mozdíthatatlannak vélt igazságaink a valósággal szembesülnek. Egyre nehezebbé válik elhárítani, megmagyarázni a különbségeket, önigazolást keresni saját védelmünk érdekében. Felfedni, kitárulkozni, megmérettetni nem merünk. Mást, még ha ismerünk is, igyekszünk elutasítani, mert az ismeretlen még rettenetesebbnek látszik, mint a megkérdőjelezhető rossz. Ezért igyekszünk még elszántabban, még nagyobb erőfeszítéssel védeni saját igazságunkat, hiedelmeinket.

Megváltó Istenünk nem csak a kárhozattól, a bűn következményétől szeretne megmenteni, hanem attól a céltévesztéstől is, amelyet saját igazságunk követése jelentene. Végre fel kellene adnom azt a hasztalan törekvésemet, hogy az igazságot formáljam az én belső világomhoz. Itt az ideje annak, hogy ez fordítva történjen meg!

Illés életében az első lépés volt a gyógyulás felé, hogy ki merte mondani Isten felé, hogy miben is csalódott saját magával kapcsolatban: nem vagyok jobb elődeimnél, pedig én azt gondoltam magamról, így is cselekedtem, vártam ennek jó következményét. Ehelyett azt tapasztaltam, hogy egyedül maradtam, semmi sem változott, tehát mindaz, amit eddig cselekedtem, és ami alapján tettem mindezt, az értéktelen zsákutca.
Néven nevezni a rendíthetetlennek hitt hiedelmeinkben való csalódásunkat magunk és Isten előtt, bizony az egyik legfájdalmasabb lépés a gyógyulásban, de talán a legfontosabb. Feladni magam, tudva azt, hogy nem tudom mi a következő lépés, vagy azt sejteni – mint Illés – hogy nincs következő lépés, bizony nagyon nehéz.

Ahogy az idézett bibliai részben is olvassuk, Illés magába fordulva, teljes kimerülésében lerogyik a puszta közepén és elalszik. Tapasztalatom szerint ez a második lépés a gyógyulás felé. A valóság mérlegén megmért igazságomat már nem kívánom és nem is akarom védeni, így görcsös belefeszüléseimből végre felszabadulhatok. Mintha mázsás súlyok cipelése fejeződne be. Az egyre több energiát igénylő védekezéseimet adhatom fel, engedhetem, hogy valami más történhessen. Illés, ahogy kimondta fájdalmas felismerését, megkönnyebbült, lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. Illés késszé vált arra, hogy valami új kezdődjön az életében, Ura valami újat kezdhessen vele.

_  _  _

Mivel kapcsolatban tapasztaltad már meg a görcsös, fárasztó, céltalan védekezés érzését?

llyenkor mit és miért védesz?

Mi szokott visszatartani a változástól, egy nagyobb lépés megtételétől?