Ugyanolyan ember 4. – Ugyanaz az élet

2024.10.09. – Kulcsszavak: halál, feltámadás, csoda, elmélyülő  –  

„Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház úrnőjének a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is lélegzett. Az asszony így szólt Illéshez: Mi bajod van velem, Isten embere? Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat? Ő ezt mondta neki: Add ide a fiadat! És kivette az öléből, felvitte a felső szobába, ahol lakott, és az ágyra fektette. Majd az ÚRhoz kiáltott, és ezt mondta: Istenem, URam! Még bajt is hozol erre az özvegyre, akinek én a vendége vagyok, és megölöd a fiát?! Azután háromszor ráborult a gyermekre, és így kiáltott az ÚRhoz: Istenem, URam! Térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe! Az ÚR meghallgatta Illés szavát, a lélek pedig visszatért a gyermekbe, és az föléledt. Illés ekkor fogta a gyermeket, levitte a felső szobából a házba, odaadta az anyjának, és ezt mondta Illés: Nézd, él a fiad! Az asszony így felelt Illésnek: Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a te szádban az ÚR igéje!” (1Kr 17,17-24)

Azt gondolnánk joggal, hogy Illés próféta története az éhínségben a végére ért. Isten csodálatos feloldását adja a történéseknek azzal, hogy naponta teremt számukra élelmet. Micsoda gondoskodás, hogy nem hollók, nem a szomszéd, hanem maga Isten gondoskodik naponta az eledelről! Volt már ilyen Izrael életében, amikor Isten a mannával és a fürjekkel táplálta őket hosszú időn keresztül, naponta annyival, amely aznapra elegendő volt.

Illés a sareptai özvegy házában töltötte eseménytelennek látszó napjait, míg körülöttük az éhínség egyre súlyosabbá vált. A marék lisztbe és a hozzá való olajba kapaszkodtak naponta várva, hogy elmúljanak a rossz napok. Az eseménytelennek tűnő idő múlását azonban egy minden eddiginél fájóbb kérdés szakítja meg: Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat? Az özvegyasszony fiának egyre súlyosbodó betegsége és az özvegyasszony vádló kérdése már Illésnek is sok. Nincs saját válasza erre a megrendítő, kétségbeesett kérdésre.

Hogy engedheted meg ezt Istenem? Tesszük fel ezt a kérdést teljesen jogosan számtalanszor mi is, ahogy ezt Illés is felteszi: URam! Még bajt is hozol erre az özvegyre, akinek én a vendége vagyok, és megölöd a fiát?! Miért? Jó lenne választ találni erre a súlyos kérdésre, de a választ a legtöbb esetben még Isten is megtartja magának.

Úgy gondolom, hogy ahol Isten van, ott teljesen jogos a felháborodás, ha a halál győz az élet felett. A halál a végső büntetés, a bűn teljessé váló következménye, Isten legnagyobb ellensége. A teremtés, a semmiből valamivé válás totális ellenpólusa a megsemmisülés, a semmivé válás. Nem ez Isten terve az életünkben!

Csodálatos megtapasztalni, amikor Isten a teremtett világ legnagyobb csodáját hajtja végre és feltámaszt egy halottat, a megsemmisülésből visszahozza az életbe. De kínzóan fájdalmas, amikor a csodavárásunk, imáink ellenére mégis a halál győz az élet felett. Ezért annyira reménnyel teli Jézus Krisztus kereszthalála, mert egyszer és mindenkorra megmutatta, hogy az élet győz a halál felett! Illés történetében – Sareptában – egy fiúval történhetett meg, de Húsvétkor magával a Fiúval. De az Ő feltámadása mindannyiunk számára megnyitotta az elmúlhatatlan és legyőzhetetlen életet.

A halálra kapunk választ, de a miértjére nem mindig. A halál, ahogy a sareptai özvegyet is, a bűnre emlékezteti. Az özvegyasszony fiának betegsége és csodálatos feltámadása eljuttatja őt a nagy felismerésre: Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a te szádban az ÚR igéje! Jézus feltámadása téged eljuttat-e annak felismerésére? Ő az Isten emberénél több volt, maga az élet Istene, akinek igaz minden beszéde a te életedre nézve is. Több ez, mint a falat kenyér minden nap. Az élet nem a halál markában van, hanem Isten beszédének igazságában, amely kimondhatja: Támadj fel! Élj hát Isten igazságának felismeréséből! Élj minden nap!

_  _  _

Hogyan vélekedsz a halálról, az elmúlás gondolatáról?

Hogyan változtatja meg gondolataidat a halálról Jézus feltámadása és ígérete, hogy vele együtt mi is feltámadunk?

Mennyire tartanak „csapdában” a teljesen jogosan felmerülő miértek? Hogyan oldod fel ennek feszültségét?