Ugyanolyan ember 3. – Ugyanaz a véka, ugyanaz a korsó

2024.10.02. – Kulcsszavak: reménytelenség, semmi érzése, teremtés, elmélyülő  –  

„Fölkelt tehát (mármint Illés), és elment Sareptába. Amikor a város bejáratához érkezett, éppen ott volt egy özvegyasszony, aki fát szedegetett. Odakiáltott neki, és ezt mondta: Hozz nekem egy kis vizet valamilyen edényben, hadd igyam! Amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és ezt mondta: Hozz nekem egy falat kenyeret is magaddal! De az asszony így felelt: A te Istenedre, az élő ÚRra mondom, hogy nincs honnan vennem. Csak egy marék liszt van a fazekamban, és egy kevés olaj a korsómban. Éppen most szedegetek pár darab fát, hogy hazamenve ételt készítsek magamnak és a fiamnak. Ha azt megesszük, azután meghalunk. Illés azonban ezt mondta neki: Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad; de előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts! Mert így szól az ÚR, Izráel Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki, míg az ÚR esőt nem ad a földre. Az asszony elment, és Illés beszéde szerint járt el. És evett ő is, meg az asszony és a háza népe is minden nap. A lisztesfazék nem ürült ki, az olajoskorsó sem fogyott ki, az ÚR ígérete szerint, amit megmondott Illés által.” (1Kir 17,10-16)

Ahogy Illés történetében haladunk előre az Izraelt sújtó ítélet kihirdetésétől az özvegyasszonyig, úgy érezzük szűkülni egyre inkább a teret magunk körül. A termő, bővizű pataktól a kiszáradó mederig, a hollóktól érkező hústól és kenyértől a marék lisztig. Szinte érezni a feszültséget Illés mondatában, ahogy az özvegyasszonytól kér egy korty vizet, majd egy falat kenyeret.

Drámai, ahogyan kérésére az elkeseredett asszony reagál: már a halálunkra készülünk, nincs menekvés, de te az utolsó falatunkat kéred. Az éhínség közepette eljött a mélypont, nincs tovább, az ítélet beteljesedik. Ahogy az előző részben már felfedezhettük, Isten valósága a teremtés, a semmiből létrehozni valamit. Ennek nagyszerűségére, emberfelettiségére szeretne elhívni bennünket. A teremtés köti igazán össze az Istent és a képmására formált embert. Semmiből állt elő minden, és a teremtés titkát egyedül az Isten és az ember ismerheti.

Ennek lényegéhez szeretné az Isten, hogy az ember visszataláljon. A Valami érzése azonban csak akkor válhat a mienkké, ha tudjuk milyen a Semmi érzése. Az utolsó marék liszt és a kevés olaj már a reményen is túl van. Nincs többé mibe kapaszkodni, az élet elmúlása, a semmivé válás itt van, karnyújtásnyira. Még egy falat kenyér és eljön.

De úgy néz ki, ezt is el kell engedni, ez sem lehet az utolsó kívánság. Tényleg nem maradt semmi a kézben. Mint egy sikerfilmben, a dráma az utolsó pillanatig fokozódik: mindent, vagy semmit. Ez az utolsó kérdés, amit Isten feltesz. Feladod és túléled, vagy küzdesz és meghalsz! Milyen mély ellentmondások, egymásnak feszülő érzések, végsőkig feszített gondolatok. A lisztesfazék és a korsó az életet vagy a halált jelenti? Ennek a feszültségét a keresztény ember gyakran éli át. Ezekkel a feszítő gondolatokkal nem az ítélet alatt lévő embereknek kell szembenézniük, hanem a kegyelembe fogadottaknak. De miért? Teszem fel én is a kérdést és fogom még feltenni biztosan nagyon sok alkalommal.

A lisztesfazék és a korsó Illés történetében az élet edényei, a teremtés ismétlődő csodája, a megújító kegyelem állandósága. Semmiből van napról-napra, annyi, amennyire szükség van. Isten nem a nehéz, hitpróbáló kérdések helyére áll, hanem mellénk, hogy azokra válaszolni tudjunk. Hogy ugyanazt a lisztesfazekat és ugyanazt a korsót az élet és a teremtés forrásának lássuk a halál és a reménytelenség helyett. Istennek a nehézségekre minden esetben egy válasza van, hogy a fazéknyi liszt, a korsóbeli olaj ne fogyjon el. Vele az élet mindig győz, de választani nekünk kell a legnagyobb mélységben is. Nekünk, de nem egyedül!

_  _  _

Hogyan élted meg a múltban a legmélyebb helyzeteket?

Mi volt ezekben a helyzetekben a legrosszabb?

Hogyan élted meg a kimenekülés csodáját?