Rabság és szabadság

2023.05.03. – szabadság, félelem, remény, elmélyülő  –  

„Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő (mármint Jézus Krisztus) is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” (Zsid 2,14-15)

A remény rabjai című filmben egy érdekes szó ütötte meg a fülemet: intézményfüggőség. A nagyon hosszú ideje fogságra ítélt emberek egy idő után egyszerűen képtelenek a börtön falai, szokásai, szabályrendszere nélkül élni. Azok a rabok, akik a több évtizedes raboskodást követően elnyerik szabadságukat, nem tudnak a szabadságukkal mit kezdeni. Félelmetes számukra a mindennapi élet a szabadulás után. Saját életük immár saját kezükben van, ez pedig rettenetes félelemmel tölti el őket. Úgy érzik, hogy a szabadsággal együtt járó félelmekkel nem tudnak mit kezdeni. Sokszor csak két utat látnak maguk előtt: vagy egy újabb bűncselekménnyel visszakerülnek a megszokott falak közé, vagy eldobják maguktól az életet.

Furcsa dolog a szabadság. Mindent megteszünk azért, hogy elérjük, hogy rendelkezzünk vele. Tulajdonképpen nem is mindig a szabadságra vágyunk, gyakran csak a félelmeinktől szeretnénk megszabadulni. Félünk a jövőtől, a létbizonytalanságtól, a magánytól, a betegségtől, a társas kapcsolattól, a kiszolgáltatottságtól, a gyerekvállalástól, a gyermektelenségtől, a nélkülözöttségtől… Még lehetne hosszan sorolni, milyen és mennyi félelmet hordozunk minden nap. A félelmünk abban gyökerezik, hogy azt gondoljuk, hogy rossz fog velünk történni. Ennek bizonyosságát mindenáron szeretnénk csökkenteni, vagy éppen teljesen eltűntetni.

Félelmeink ellen ezért „intézményeket” építünk. Számos ilyen „intézményt” ismerünk, amelyeknek a működését folyamatosan tökéletesítjük. Ilyen a jólét egyre bonyolultabb intézménye, vagy éppen a kapcsolataink egyre szövevényesedő hálója, az egészségmegőrzés, a divat vagy éppen a szórakozás és a szórakoztatás intézménye. Még hitünkből is igyekszünk jó vallási intézményt csinálni. Jól felépített és kínos gonddal működtetett intézményeinknek egy közös célja van: ne kelljen a félelemmel szembenézni, adja meg a szabadság érzését. Minden intézmény indulása mögött ugyan ott van a jó szándék, a nemes cél, mégis az egyre nagyobb szabályrendszerre és a működtetéséhez szükséges erőforrásra épülve ez a cél illúzió marad, a szabadság valójában rabsággá válik és sokszor még a félelem sem tűnik el, vagy akár még fokozódik is. Jólétünk megteremtésének, egészségmegőrzésünknek, kapcsolati hálónknak, munkánknak, vallásunknak a rabjaivá, kiszolgálóivá válunk. Intézményeink diktálnak, mi pedig engedelmesen végrehajtjuk minden parancsukat. Intézményfüggőkké válunk. Végső soron a haláltól való félelem válik végső ítéletünkké, az életfogytig tartó rabsággá.

Az első emberpár első érzése az Édenkertben a bűnbeesést követően a félelem volt. Az Éden felfoghatatlan szabadságában csak egy fa állt, csak egy fa jelentette a viszonyítási pontot. Jó és rossz ismeretének a fája, az örökkévaló és múlandó közötti döntés jelképe. Félelmük nem volt alaptalan, hiszen a függetlenség iránti vágyukban megismerték a rosszat, a bajt, a szégyent és a halált, ahogy leszakították a gyümölcsöt a fáról. Igen, tagadhatatlan, hogy vannak jogos félelmeink, nem ok nélkül aggódunk naponta, érthető, hogy félünk egészségünk megromlásától, a nélkülözéstől, az elviselhetetlen terhektől, hogy nem vagyunk elég jók. Félünk, hogy nem felelünk meg Istennek. Jézus nem véletlenül volt és van ma is „intézményeink” ellen. Jól tudja, hogy szabadságunkkal együtt jár a félelem is, hiszen testben teljesen átélte Ő is. Intézmények helyett más viszonyítási pontot adott, egy másik fát, az Ő keresztjét. Kezdem érteni, hogy Isten miért adta Mózesnek az érckígyót. Félelmeink belénk marnak, ott leselkednek ránk mindenhonnan, váratlanul csapnak le ránk, nem tűnnek el, bármit is teszünk ellenük. Félelmeink beszoríthatnak sátrainkba, kényszeríthetnek túlélő szabályok megalkotására, védőfelszerelések és fegyverek gyártására, hogy túléljük. Isten azonban mást gondolt. Elhozta nekünk a reményt, annak bizonyosságát, hogy nem a félelmeinké az utolsó szó. A reményét annak, hogy nem a rossz, hanem a jó fog velem megtörténni.

Isten nekünk adott szabadsága valóban a tágas teret, az útválasztás szabadságát hozta el. Jézus Krisztus megváltásával Atyánk gyermekei lehetünk, örökösei Istennek, birtokosai az egész teremtett világnak, benne életünknek. Elvehetetlen és végérvényes döntésével megmásíthatatlan a végrendelet, az újszövetség. Szabadságunk záloga a felállított kereszt. Drága támpont, értékes útjelző az „intézményekből” szabadultak számára. Biztos remény, hogy falaink nélkül tanulhatunk meg élni, remény arra, hogy tervét betölthetjük, bátran követhetjük még akkor is, ha félelmeink belénk marnak. Az első emberpár az Édenből érkezett a múlandó világba. Jézusban élő reménységünk van, hogy a múlandóból eljuthassunk az örökkévalóba. Szentlelkével erre a szabadságra szeretné megtanítani a megszabadultakat.

_  _  _

Milyen félelmeid vannak, amelyek ma meghatározzák életedet? (A félelmünk eredete annak a feltételezése, hogy rossz fog velünk történni.)

Milyen „intézményeket” működtetsz félelmeid ellen?

Mely „intézményedet” számolnád fel először, hol várja tőled Isten a bátor lépést?