Ugyanolyan ember 2. – Nem ugyanolyan válasz

2024.09.25. – Kulcsszavak: botránkozás, parancs, teremtés, elmélyülő  –  

„Ezután így szólt hozzá az ÚR igéje: Eredj el innen, menj kelet felé, és rejtőzz el a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre! A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad. Elment tehát, és az ÚR igéje szerint járt el. Odaérve letelepedett a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre. A hollók hordtak neki kenyeret és húst reggel, kenyeret és húst este, a patakból pedig ihatott. Egy idő múlva azonban kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban.
Ekkor így szólt hozzá az ÚR igéje: Kelj föl, és menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és maradj ott! Én megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.” (1Kir 17,2-9)

Ahogy az első részben Illés történetéből megismerhettük, prófétai pályafutását Isten kemény ítéletének hirdetésével kellett kezdenie. Úgy kellett ítéletet hirdetnie, hogy annak maga is elszenvedőjévé vált. Mert Isten nem kivesz a nehézségből, hanem megtart abban. A nehézségek bárkit ugyanúgy érnek, de az abban való megállás teszi mássá azt, aki a nehézségekben is az Istent keresi. Jakab apostol úgy fogalmaz Illésről, hogy ő is ugyanolyan ember volt, mint mi.

Illésnek is szembe kellett néznie az Isten ítéletének várható következményével. A csapadék hiánya miatt az élelem lassan mindenhonnan elfogyott, a patak, ahová Isten küldte lassan kiszáradt. Látszólag olyan kegyelmesen indul Illés története, ahogy meghirdeti nagy bátorsággal Isten ítéletét, majd Isten gondoskodására hagyatkozva eszi a hollók által hozott húst és kenyeret, issza a patak vízét, amíg az folyt.

A patak azonban kiszáradt. Biztos hús és kenyér reggel és este, a patak állandóan csorgó vize már a múlté. A biztos és a látható életforrások elapadtak, az ötlet a túlélésre nem érkezik. Csak egy furcsa, minden elemében botrányos mondat, ami a bizonytalanságot csak tovább növeli: „Én megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.”- mondja a gondoskodó Isten. Egy özvegyasszonynak? Megparancsolta a leggyámoltalanabb embernek, hogy az éhínség közepén gondoskodjon egy idegen férfiról? Biztos jól hallottam? Tesszük fel jogosan a kérdést, mert úgy tűnik, hogy a növekvő bizonytalanságban Isten még nagyobb bizonyossággal vesz körbe.

A hitünket érintő jelentős kérdésekben úgy tapasztaltam, hogy Isten sokszor tűnik megbotránkoztatónak. Gondolataink egészen más megoldások körül forognak, egészen máshogy képzeljük a megoldást. Isten azonban nem sablonokban, nem ugyanolyan, jól ismert válaszokban gondolkodik. Isten nem a mi gondolataink alapján válaszol.

Miért így cselekszik az Isten, miért ennyire hitünket próbálóak Isten megoldásai? Jó lenne tudni erre a pontos választ, magam is csak megpróbálkozhatok vele, annak alapján, amit most, ebből a történetből megérthettem. Isten a földhöz ragadtságunkból, a gondolataink rabságából szeretne kiszabadítani, hogy megmutassa azt a tágas teret, amit mindig is az embernek szánt. Völgyeink korlátozott látóhatára helyett a magasságok végtelenjét kínálja. Ezt meglátni bátorságra, a hegy megmászására van szükségünk. Visszautalva az előző részre, Isten nem hogy benne tart az általam nem kívánt helyzetben, hanem beljebb is visz. Biztos az özvegyasszonynak sok van, elég lesz az az elkövetkező sok-sok hónapra. Hátha Sarepta egy bőségben élő város. Ezek a mi gondolataink, de nem a teremtő Istené. Mert a teremtés isteni cselekedet, az Isten legbelső lénye. Erre szeretne hívni bennünket, hogy a semmiből legyen valami. Általunk. Miattunk. Értünk. Végső soron az Ő dicsőségére. Meg tudod ezt igazán ragadni?

_  _  _

Mi már tudjuk a történet folytatását, de Illés nem tudta. Mit gondolsz Isten parancsáról?

Te hogyan reagálnál egy ilyen parancsra?

Milyen tapasztalataid vannak Isten kéréseivel, parancsaival kapcsolatban?