Lehet-e nem elmélyülni? Még egyszer

2024.05.01. – mennyei kenyér, lelki éhség, manna, elmélyülő  –  

„És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: „Mennyei kenyeret adott nekik enni.” Jézus pedig így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak. Erre ezt mondták neki: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret! Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek.” (Jn 6,30-36)

Ismét a kérdés: miért is kellene elmélyülni? Egyre felszínesebbé váló világunkban ez nem is hangzik furcsának. Nem ösztönöz a környezetünk arra, hogy a mélyre evezzünk, egy problémának a gyökeréig hatoljunk, megértsünk valamit, ami szellemi kihívást is igényel. Jézus ebben az idézett párbeszédben mindezt kenyér-kérdéssé teszi, életszagúvá, naponta érzékelhető valósággá.

Valahogy mindig várunk valakire, vagy valamire, aki majd jön és megoldja a problémáinkat. A „bezzeg” helyzetek: a másiknak, a másik országban, mással mindig minden jobb. Bezzeg Mózes idejében, akkor a manna annyi embert táplált, olyan jó volt őseinknek, de nekünk nincs! Te, Jézus? Te tudsz ilyen jelet? Mert várnánk! Nekünk is adj a mennyei kenyérből!

Jézus nem zárkózik el fizikai szükségleteink betöltésétől. Sőt! A fejezet elején olvashatunk az ötezer ember megvendégeléséről, ahogy Jézus a sokaság valódi szükségleteiről olyan együttérzően gondoskodik. Volt, aki csak a kenyérrel és a hallal teli kosarakat látta, és volt, aki a kenyérszaporításnak is a szemtanúja lehetett. Volt, aki a kenyér mögött embert is látott és volt, akit csak a gyomra vezérelt. És bizonyára volt olyan is, aki a kenyér és az ember mögött a gondoskodó Istent is meglátta.

Igen, a fizikai, kézzel fogható kenyér kell. Jézus, láttuk a kenyeret a kezedben, de adj jelt is, hogy bizonyosak lehessünk, hogy nem tévedünk. Egy életet és egy egzisztenciát egyetlen lakomára mégsem építhetünk. Hiszünk mi, de… Ugye ismerősek ezek a gondolatok? Gyertek közelebb, hogy megértsétek, mert a fizikai valóság csak a jéghegy csúcsa! A látható kenyér csak a láthatatlan kenyér megnyilvánulása. Én vagyok, aki neked hiányzom, én vagyok a táplálék, a láthatatlan, aki láthatóan megelégít!

Valódi szükségeink még magunk számára is láthatatlanok sokszor. Hiszünk a csodatévő gyógymódokban, a nagyszerű, önmegvalósító gondolatokban, a boldogságot hozó anyagiakban. Hiszünk benne, mégsem hozza meg a várt elégedettséget, a betöltöttség érzését. Testben túlsúlyosak, lélekben alultápláltak maradunk. Láthatókban gyarapszunk, belül meg mintha elfogynánk, üresnek, kiégettnek érezzük magunkat.

„Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.”- mondja Jézus önmagáról. Nem nagy titok ez, hogy nehéz lenne felfedezni, rátalálni. „És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel?” – kérdezzük mi. Elmélyülni nem azért szeretek, hogy nagy, kifürkészhetetlen titkokra leljek, mert azokat Jézus nagyrészt már felfedte, elém tárta. Hanem, hogy vakságomon Jézus segítségemre legyen. „Láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek” – szól a szomorú diagnózis. Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia – mondja Péter. Ez a mennyei kenyér, ami nem csak erre az életre, hanem az örök életre is elég. Igyekszem elmélyülni, hogy a szavak idővel hitvallássá formálódhassanak, megérthessem és megélhessem a mindennapi kenyeret.

_  _  _

Mennyire tartod valóságosnak a nem láthatót?

Milyen hitből formálódó gondolatod valósult már meg, láttad a nem láthatót láthatóvá válni?

Lelkileg jóllakottnak érzed magad? Engedj Jézus vonzásának, engedd meg magadnak, hogy mélyebbre menj!