Könnyekre fakadt 2.

2023.04.05. – fájdalom, aggódás, prófécia, áldozat, elmélyülő  –  

Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” (Lk 19,41-44)

Az evangéliumokban leírt intim pillanatok Jézusnak mindig az emberi oldalát hozzák közelebb hozzánk és talán a legintimebb pillanatok azok, amikor sírni látjuk őt.
Jeruzsálemhez közeledve a vele lévő sokaság – talán még nem egészen tudatosan – a Messiásnak kijáró tiszteletadással kísérte Jézust. Egyszer csak – bizonyára az Olajfák hegyéről – szemük elé tárult a város látképe. Jézus pedig megsiratta a várost.

Egyszavas tagmondat, gondolhatnánk, hogy semmi komoly. Valójában a magyar fordítás is elég jól visszaadja, hogy nem csupán meghatódottságról vagy könnyezésről van szó, az eredetileg itt szereplő szó pedig egyenesen azt jelenti: hangosan sírni.

Hogy akkoriban milyen hatást kelthetett egy nyilvánosan síró férfi, azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy amikor Jézus elkezdett zokogni, ott szó bennszakadt, hang fennakadt. Így hát a vele lévő sokaság jól hallhatta minden szavát.

Jól hallották és akkor még csak annyit jelentett számukra, hogy milyen kedves ez a Jézus, hogy aggódik a város és a benne élők sorsáért, jövőjéért. Aztán úgy öt nap múlva minden egészen más értelmet nyer.

Ekkor, akik már hosszabb ideje vele vannak, rájönnek arra, hogy Jézus már akkor is pontosan tudta azt, hogy mi fog vele történni: hogy elfogják, vallatják, kínozzák, majd keresztre feszítik. Innen nézve pedig már másként emlékeznek a „kedves Jézus” szavaira, akinek minden oka meglett volna önnön sorsán keseregni, de ő mégis saját vádlói, árulói és elítélői jövője felől szomorkodott.

Mindenki, aki akkor ott volt, rájön arra, hogy a „kedves Jézus” őérte is aggódott. Pedig mennyire nem érdemli meg, mert most, úgy öt nappal később, ő maga is átállt a másik oldalra, de legalábbis nem tett semmit azért, hogy megmentse, vagy legalább megpróbálja megmenteni Jézust a kereszttől.

Végül pedig mindegyikük rájön arra, hogy igazán nekik van okuk zokogni. Részben azért, mert nagyon úgy néz ki, hogy tényleg a Messiást vesztették el az imént. Részben pedig azért, mert ennek fényében az, hogy Jézus öt nappal ezelőtt úgy beszélt a város bukásáról, mint megmásíthatatlan eseményről, már nemcsak igeidők és igemódok keveredése, hanem prófécia.

Aztán eljön a harmadnap és minden addigi értelmezésről kiderül, hogy az még messze nem a vége a történetnek…

_  _  _

Mit gondolsz, mi fájt úgy akkor Jézusnak, hogy teljes szívéből sírt? Vajon ma, amikor a te életedet látja, látna olyat, ami így megrendíti? Mit gondolsz, hogyan viszonyul életednek ehhez a részéhez? Érted sír? Veled sír? Helyetted sír?

Látod-e azt is, ahogy odaadja magát azért, hogy meggyógyítson, megvigasztaljon, helyreállítson, újat kezdjen veled?