Kérjetek és adatik

2024.07.17. – Kulcsszavak: élő víz, Isten országa, tanítás, elmélyülő  –  

„Amikor pedig megtudta Jézus, hogy a farizeusok meghallották, hogy ő több tanítványt szerez és keresztel, mint János – bár maga Jézus nem keresztelt, hanem a tanítványai –, elhagyta Júdeát, és elment ismét Galileába. Samárián kellett pedig átmennie, és így jutott el Samária egyik városához, amelynek Sikár volt a neve. Ez közel volt ahhoz a birtokhoz, amelyet Jákób adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákób forrása. Jézus az úttól elfáradva leült a forrásnál; az idő délfelé járt. Egy samáriai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: Adj innom! Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. A samáriai asszony ezt mondta: Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok? Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal. Jézus így válaszolt: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” (Jn 4,1-10)

Számomra a samáriai asszony története mindig nehezen érthető történet volt. Ott, a történelmi környezetben maradva értettem mi történik, értettem, hogy a víz szükségességéhez hasonlítja Jézus az Istennel való kapcsolat szükségességét. Ez igaz is, de valahogy olyan felszínes magyarázatnak tűnt ez.

Azt olvastam erről a történetről, hogy Jézus munkamódszere az, hogy valóságos esetek által tanít Isten országáról. Elgondolkodtatott ez a mondat. Igen, a samáriai asszonyt a saját életén keresztül tanítja Jézus arra, hogy milyen az Isten országa. Ebből következően engem, minket is a saját életünkön keresztül tanít az Úristen arra, hogy milyen az Isten országa. Amellett, hogy a Bibliában leírt történeteken keresztül szemlélhetjük az Úristent, a saját életünkben is jó keresnünk és szemlélnünk őt.

Ugyanakkor továbbra is kérdés az, hogy a samáriai asszony története milyen üzenetet hordoz ma számomra, számunkra.

Ez az asszony fáradhatatlanul kereste – nemcsak a boldogságát, de – a biztonságát, az életben maradásának a lehetőségét. Persze pszichologizálhatunk azon, hogy mennyire volt kapcsolatfüggő, de azt hiszem itt minden keresése minden vágyával összefügg. Úgy, ahogyan ez a mi életünkre is igaz. Fáradhatatlanul keressük az életünk kérdéseire a megoldásokat. Vannak jó és rossz döntéseink. Keresztyén emberként azt is elmondhatjuk magunkról, hogy nagyon igyekszünk az Isten akaratát keresni, az Isten útján járni, ami van, hogy sikerül és van, hogy nem.

Amikor Jézus vizet kér ettől az asszonytól, akkor nem a víz a lényeges, hanem az, hogy kér. Nem az a lényeges, hogy zsidóként kér a samáriaitól, hanem az, hogy Isten kér az embertől. Mintha azt mondaná: ha ennyire próbálkozol, ha ennyire tudni véled az életedre a megoldást, akkor adj nekem is ebből a tudásból.

Persze megmosolyogjuk ezt a kérést, de hát mi nem ugyanezt csináljuk, mint ez az asszony? Annyira tudjuk a saját megoldásainkat. Annyira meg akarjuk tenni azt, ami rajtunk múlik.

Félreértés ne essék! Jézus nem azt kéri, hogy egyáltalán ne csináljunk semmit. Nem azt kéri, hogy az életünkben csak dőljünk hátra és várjuk az Isten csodáit. Jézus valami egészen másra szeretné – meglátásom szerint – fordítani a figyelmünket. Így válaszol az asszonynak: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.”

Ő adott volna neked a sajátjából! A saját vizéből, a saját erejéből, a saját bölcsességéből, a saját szeretetéből stb. stb.

Tudjuk jól, hogy a saját erőnk hamar elfogy. Tudjuk jól, hogy a saját erőnkből sokszor nehéz szeretni, nehéz megbocsátani. Tudjuk jól, hogy nagyon hamar elérjünk emberi határainkat. Viszont Istennek ajánlata van számunkra.

Amikor élem az életem, teszem azt, amit megtehetek, a saját erőm, a saját bölcsességem, a saját szeretetem mellé, azt százszorosan kipótolva, Isten szeretné odaadni nekem a sajátját. Az isteni sajátját, ami nagyobb, ami több, ami jobb, ami tökéletesebb, mint a mi emberi sajátunk.

Elgondolkodtam egy mai párbeszéden az Úrral:
Jézus így szólt hozzám: Adj erőt nekem! 
Én: Hogyan? Te Isten létedre tőlem kérsz erőt, mikor én ember vagyok?
Jézus: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj erőt! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő (isteni) erőt.

És az erő helyett bármit be tudnék helyettesíteni…
Miért kínlódunk tehát? Miért nem kérjük Istentől az övét, amikor ez a lehetőségünk mindenkor megvan. Vajon miért nem az az elsődleges fohászunk, amikor felkelünk reggel, hogy „A tiedből akarok élni Uram! Veled akarom járni ezt a napot, ezt az utat is! Rád van szükségem Istenem!” És mindezt, ha az Isten iránti vágyakozásból teszem, akkor nem lesz érdekközpontú kérés!

Ha tehát igazán ismernénk azt, aki kér tőlünk, akkor mi kérnénk tőle, tudva azt, hogy Ő a saját isteni erejéből, bölcsességéből, szeretetéből, igazságából stb. ad nekünk.

_  _  _

Jézus munkamódszere az, hogy valóságos esetek által tanít Isten országáról. Ahogyan a samáriai asszonyt a saját életén keresztül tanítja Jézus arra, hogy milyen az Isten országa, téged is a saját életeden keresztül tanít az Úristen arra, hogy milyen az Isten országa. Amikor a saját életedet szemléled, látod-e hogyan, mire tanít a saját életed történésein keresztül az Úr az Isten országáról?

Mi az, amit ma, ebben az időszakban kérsz Jézustól, hogy adjon neked a sajátjából?