Istenben nyugvó békesség

2023.11.08. – vágyakozás, Istennel lenni, békesség, elmélyülő  –  

„Volt egy ember Rámátajim-Cófímból, Efraim hegyvidékéről, akinek Elkáná volt a neve; efrátai volt, Jeróhámnak a fia, aki Elíhú fia, aki Tóhú fia, aki Cúf fia volt. Két felesége volt; az egyiknek Anna, a másiknak Peninná volt a neve. Peninnának voltak gyermekei, de Annának nem voltak gyermekei. Ez az ember évenként fölment városából Sílóba, hogy imádkozzon, és áldozzon a Seregek Urának. Ott pedig Éli két fia, Hofní és Fineás voltak az Úr papjai. Amikor eljött az a nap, amelyen Elkáná áldozni szokott, egy-egy részt adott feleségének, Peninnának meg mindegyik fiának és lányának. Annának is csak egy részt adott, pedig Annát nagyon szerette, de az Úr bezárta a méhét. Vetélytársa is sokat bosszantotta őt, hogy felingerelje, mivel az Úr bezárta a méhét. Így történt ez évről évre: valahányszor fölment az Úr házába, ezzel bosszantotta őt. Ő meg csak sírt, és nem evett semmit. Akkor ezt mondta neki a férje, Elkáná: Anna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál? Egyszer Anna fölkelt, miután ettek és ittak Sílóban. Éli pap meg ott ült egy széken az Úr templomának az ajtófélfájánál. Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az Úrhoz, és keservesen sírt. Azután ezt a fogadalmat tette: Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálóleányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálóleányodnak, akkor egész életére az Úrnak adom, és nem éri borotva a fejét! Mivel hosszasan imádkozott az Úr színe előtt, Éli figyelte az asszony száját. Anna ugyanis magában beszélt: csak az ajka mozgott, de nem hallatszott a hangja. Éli ezért azt gondolta, hogy részeg, és ezt mondta neki: Meddig motyogsz még itt részegen? Józanodj ki végre! Anna azonban így válaszolt: Nem, uram! Bánatos lelkű asszony vagyok. Nem ittam bort vagy részegítő italt, hanem a lelkemet öntöttem ki az Úr előtt. Ne tartsd szolgálóleányodat elvetemült asszonynak, mert nagy bánatom és szomorúságom miatt beszéltem ilyen sokáig. Éli erre így válaszolt: Menj el békességgel! Izráel Istene teljesítse kérésedet, amivel hozzá folyamodtál! Ő pedig ezt mondta: Nézz jóindulattal szolgálóleányodra! Azután elment az asszony a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca.” (1Sám 1,1-19)

A gyermek utáni vágyakozás, hiány, türelmetlenség, mint Annának volt, talán nem mindenkinek ismerős, de mindannyiunknak ismerős a valami után vágyakozás érzése és a türelmetlenség, hogy miért nem adja már meg nekünk az Isten, amiért könyörgünk, amit annyira nagyon szeretnénk.

Mennyi fájdalom, nehézség lehetett azokban az években, amíg Anna méhét bezárta az Úr és milyen érthetetlen, hogy az Úr ilyet tesz. Mi oka van arra az Istennek, hogy ne adjon meg nekünk valamit, amire vágyunk és ami az üdvösségünket sem veszélyezteti? Miért hagyja Isten, hogy Anna olyan keservesen sírjon? Hiszen aki a Szűz méhében Fiút tudott teremteni évszázadokkal később, annak nem okozhatott gondot férfi és nő egyesülésében egy magzat teremtése!

Nem tudom a miértekre a választ. Azt tudom, a történetből tanulom, hogy Anna Istenhez menekült, megtette, amit ő tehetett. Hitte, hogy Isten átviszi őt ezen az – akkoriban különösen is – nehéz, megalázó helyzeten.

Nem tudni, hogy hány évig kellett Annának várnia, hány évig kellett elhordoznia megalázott voltát, azt tudom, hogy egészen bensőséges kapcsolata lett az évek alatt az Istennel. Bizonyára élete minden napjában ott volt a vágy a gyermek után és a fájdalmas hiány amiatt, hogy nem lehet. Nem tudni, hogy Anna milyen ember volt, amikor férjhez ment Elkánához, azt lehet tudni, hogy hagyta magát formálni az évek alatt az Isten által. Isten nem haragudott rá azért, mert éveken keresztül ugyanaz maradt a vágya és nem tudott ezen túllépni. Isten vigasztalta a vágyakozás nehézségeiben, türelmet adott számára a türelmetlenségben, erősítette, miközben vetélytársa bosszantotta.

A mi várakozásaink sem múlnak el „eredmény” nélkül. A várakozásainknak van értelme. Isten dolgozik! Dolgozik rajtunk, bennünk, a körülményekben, a másik emberben. Mi elvégezzük-e azt, ami a mi dolgunk? A várakozásainkban megtesszük-e azt, ami a mi feladatunk? Mert mi is a mi dolgunk? Mit is kellene nekünk tenni? Egész egyszerűen Istennel lenni, hinni, bízni, szeretni, engedelmesen megtenni, amit megértettem. Amikor emberi eszköztárunk kimerült, amikor emberileg már mindent megpróbáltunk, az Istennek még mindig van dolga. A várakozással töltött időkben velünk van dolga az Istennek; és nekünk Istennel van dolgunk! A türelmetlenségben, a hiányérzetben, a megalázottságban, a fájdalomban túllátok-e a vágyamon és meglátom-e az Istent?

„Azután elment az asszony a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca.” Nem tudjuk, hogy mit mondott Annának az Úristen, azt tudjuk, hogy olyan békességre jutott, ami elvette minden szomorúságát. A sejtésem az, hogy Anna eljutott arra a békességre, amikor azt tudta mondani az Istennek, hogy bárhogyan is lesz, úgy lesz jó. Amikor ki tudjuk mondani, hogy a vágyam teljesülésénél fontosabb az Istenben nyugvó békességem. Nehéz út eljutni idáig, kegyelem eljutni eddig, de aki eljut, az nagyobb örömöt lel ebben, mint vágya teljesülésében.

_  _  _

Mire vágyakozol már hosszú ideje?

Ha visszatekintesz erre a vágyakozással teli időszakra, akkor hol, és hogyan látod benne az Istent?

Ha visszatekintesz erre a vágyakozással teli időszakra, mi mindenben formált téged az Isten?

Miután imádkoztál ezekkel a kérdésekkel, csendességed végén, mi a mai vágyad?