Isten mellém áll

2023.01.18. – fájdalom, szenvedés, tudás, hit, szeretet, elmélyülő  –  

„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.” (Rm 8,28)

Azt írja a szentíró, hogy „tudjuk”, vagyis az Isten jelenvalósága, mellettünk állása, az, hogy a javunkat akarja, és az élet felé terel bennünket, az nem érzés, megérzés kérdése, hanem nagyon is tudatos dolog. A tudat az ismeretből és a tapasztalatból kialakult meggyőződés, amely szerint cselekszünk, ami irányt ad az életünknek. A tudat velünk van mindaddig, amíg ép ésszel éljük az életet, akkor is, amikor az érzelmeink nagyon mélyre vagy nagyon magasra visznek bennünket. A józan ész, ami gondolkodik, ami bátorít, ami a valóságban tart bennünket, akkor is, amikor mi elrugaszkodunk lefelé vagy felfelé. A tudat a stabilitásunkat adja. Amikor a körülmények mást mutatnak, a tudat egyensúlyban tud bennünket tartani. A tudat, hogy Isten velünk van. Ha pedig velünk van, akkor a baj – bár lehet, de – a javunkat fogja szolgálni.

Akik szeretjük Istent, azok tudjuk, hogy Isten jelen van minden körülmények között. Tudjuk, hogy az események, amelyek velünk, bennünk, körülöttünk történnek, azokat az Isten használja az érdekünkben. Használja arra, hogy megerősítsen, hogy felkészítsen, hogy formáljon, hogy magához vonjon, hogy tanítson, hogy üdvösségre vezessen. Csupa olyan dolog, ami a javunkat szolgálja.

„Akik Istent szeretik”, azok ismerik Istennek ezt a tulajdonságát. Ismerik a szeretetét, az életre előremozdító cselekedeteit, a hűségét, az erejét. Akik Istent szeretik, azok bíznak benne minden körülmények között. Bárki, aki az ellenkezőjét állítja ezeknek az isteni tulajdonságoknak, az hazudik. Még ha azt érzem is, hogy Isten elhagyott, Isten elfeledkezett rólam, a bennem élő Szentlélek mozgósítja a tudatomat, aki megtanulta, megtapasztalta korábban, hogy az Isten szeretet és a szerető Isten nem hagy el, nem feledkezik meg rólam, viszont, ami velem történik, azt a javamra tudja fordítani. Ezért a remény visz tovább.

Erre tanítja Jézus Máriát és Mártát, amikor Lázár meghalt.

Döbbenetükben, értetlenségükben üzennek Jézusnak: „akit szeretsz, beteg”. Hihetetlen, hogy Te szereted őt és ő mégis súlyosan beteg. Hát nem úgy van az, hogy ha kölcsönös a szeretet Isten és ember között, akkor nem leszünk betegek, vagy ha azok is leszünk, akkor nem halunk meg? És nem úgy van az, hogy ha kölcsönös a szeretet Isten és ember között, akkor elkerül bennünket a szenvedés, a fájdalom, az elutasítás, a csalódás? Persze tudom én az eszemmel, hogy ez nem így van, de hát Uram, ezek a dolgok velünk is megtörténhetnek?

Bezzeg, ha itt lettél volna! Ha nem feledkeztél volna el rólunk, akkor ez nem történik meg – mondják az érzelmeik. Te nem voltál itt? Te elfeledkeztél rólunk? Rólunk, akiket pedig szeretsz? Fájdalmukban, értetlenségükben lázadnak, ahogy mi is szoktunk lázadni.

Pedig Isten nem feledkezett el róluk és rólunk sem feledkezik el, amikor szenvedést kell megélnünk. Jézus pontosan tudta, hogy mi történik Mártával, Máriával és Lázárral. Mégis olyan kegyetlennek tűnik, hogy a betegség hírének hallatán nem mozdul azonnal, hanem további két napot ugyanott marad. Tényleg úgy tűnik, mintha hagyta volna, hogy átéljenek valami hihetetlen lelki mélységet. Mintha hagyta volna szenvedni őket, kilátástalanságba kerülni őket. De ahhoz, hogy majd átélhessék Isten dicsőségének a megnyilvánulását, azt kell mondani, hogy kellett az a szenvedés. Meg kellett élniük a halál fájdalmát ahhoz, hogy értékelni tudják az élet valóságát, Isten mindenhatóságát. Mert a szenvedésben előtűnik a valós emberi természetem és a valós hitem, hitetlenségem, illetve előtűnik Isten nagysága is.

Merni megélni a fájdalmat, az önmagunkat legyőző, és nagyon bátor cselekedet. Merni ott maradni a fájdalomban, tudni sírni, tudni kimondani, tudni ebben a helyzetben nem lázadni Isten ellen, hanem csak egyszerűen megfogalmazni azt, hogy fáj – ez nagyon bátor cselekedet. Ebben az állapotunkban lehetünk leginkább képesek arra, hogy befogadjuk a szerető Isten jelenlétét. Egészen egyszerűen azért, mert ilyen helyzetekben nincs másunk. Eszköztelenek vagyunk, kiszolgáltatottak vagyunk, gyengék vagyunk, erőtlenek vagyunk. Senki emberfia nem tud rajtunk segíteni, csak az Isten.

A hit ebben a nehéz helyzetben a tudás alapján él, reménykedik, kapaszkodik az Istenbe.

Jézus a sírhoz ment, és emberileg teljesen esztelen, szinte már megbotránkoztató parancsot ad: „Vegyétek el a követ!” Márta meg is jegyzi az emberileg vállalhatatlan kérést: már szaga van. Mit akarunk mi itt? Elkéstünk, vége, lezárult, nincsenek eszközeink megváltoztatni a valóságot. Hagytad, hogy megéljük a fájdalmunkat, hagytad, hogy szembenézzünk a szenvedést okozó realitással és most még ilyet kérsz tőlünk? Mit akarsz, hogy meglássunk a rothadásban? Mit kell észrevennünk? Honnan hová akarod a tekintetünket, a hitünket irányítani?

Félelmetes dolog beletekinteni a sírba. Félelmetes dolog beletekinteni olykor a saját fájdalmunk mélységébe. Mi minden lehet ott? Rothadás, halál, olyan dolgok, amelyek emberileg vállalhatatlanok, megdöbbentőek, félelmetesek. Olyan dolgok, amelyeket mi magunk akarunk eltemetni. Amikre nehéz emlékezni, esetleg, ami szégyenletes.

De Jézus azt kéri, vegyük el a követ. Mert ha elvesszük, ha el merjük venni, ha ki merjük nyitni a rothadás barlangját a saját lelkünkben is, ha meg merünk állni a fájdalomban, ha a fájdalom közepette el merjük hinni, hogy Isten ott van, velünk van és az élet felé visz tovább, akkor Ő csodát tesz. Akkor az lesz, amit Ő megmondott: „Nem mondtam-e Neked, hogyha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?”

Mert „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”.

_  _  _

Eszedbe jut-e olyan szakasza az életednek, amikor szenvedtél, talán lázadtál is, majd később megláttad az Isten dicsőségét és megértetted, hogy miért történtek a dolgok?

Mi minden újat tanultál meg, tapasztaltál meg az Istenből a korábbi szenvedéseidben?

Mivel vagy a leginkább kísérthető? Mi az a legnagyobb hazugság Istenről, amit a Sátán újra és újra el akar hitetni veled?