Élmény, tapasztalat, érzelmi azonosulás 45. – Látod-e a forrást?

2025.05.07. – Kulcsszavak: engedés, hála, öröm, elmélyülő  –  

“És megnyitotta Isten a szemeit, és látott egy vízforrást, odament azért, és megtöltötte a tömlőt vízzel, és inni adott a gyermeknek.„ (1Móz 21,19)

Hágár és fia a pusztában vannak, a szomjhalál szélén, pedig egy nyíllövésnél is közelebb volt hozzájuk egy forrás.

Hányszor vagyok én is így. Szenvedek, értetlenkedek, szomjazom, könyörgök vízért, szabadulásért, egy kis örömért, de egyszerűen vak vagyok, hogy észrevegyem a jelen lévő öröm forrást. Mintha direkt elzárnám magam tőle: jogos a haragom, ez tényleg felháborító, érthetetlen, igazságtalan. És fetrengek a mocsárban a magam igazát kiabálva, közben pedig Istent vádolom, hogy miért nincs békesség, öröm. Miért hagy ebben a helyzetben?

De hát, valójában én nem akarok kijönni belőle. Sőt másoktól is elvárom, hogy igazat adjanak nekem, sajnáljanak. Én akarom irányítani a dolgokat.

Amikor elutasítom, észre sem akarom venni a pillanatban az örömöt, Isten arcát, akkor valójában Neki mondok nemet. Istent magát utasítom el. Elhiszem-e, hogy Isten minden pillanatban felkínálja az öröm forrását, csak hagyom-e, hogy felnyithassa a szemem? Vagy maradok inkább a magam igazánál?

Annie Dillard így fogalmazza meg: A látás nagyon is szavakba öntés kérdése. Ha nem hívom fel a figyelmemet arra, ami a szemeim előtt elvonul, egyszerűen nem látom meg.

Meg kell fogalmazni, szavakba kell önteni, ki kell mondani, le kell írni, a fejemben meg kell őrizni ahhoz, hogy valóság legyen.

Valamelyik holokauszt túlélő ír arról, talán Edith Eva Eger, hogy egész nap gyűjtögették a lágerben az aznapi csodákat, és este versenyt rendeztek, hogy kinek mennyit sikerült találnia, megjegyeznie. Ez mentette meg őket. Ez tartotta életben nem csak a testüket, de a lelküket is.

Gyakorolni a hálaadást: “Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” 1Thessz 5:16-18.

Most kezd igazán valósággá, napi gyakorlattá válni számomra ez az ige. A hálaadás a kusza pillanatokban, a nehezekben, nyit ajtót az öröm felé. Kész vagyok-e a szívet tépő pillanatokban is megállni egy pillanatra, és mögé nézni az eseménynek? Hangos szóval kimondani, amiért hálás lehetek? Meglátni Istent?

Hidd el, kedves olvasó, hogy elkezd lazulni a megfeszült izom, enged a szorítás, elkezd gyógyulni a szív.

A hálaadás fegyelme csak gyakorlással érhető el. Sokszor nagyon is nehéz. Talán csapkodó, néha erőltetett, kényszeredett. Van, hogy egyszerűbb feladni, mint küzdeni érte, de ez vezet a változáshoz. Ahogy a fent említett ige mondja: ez van a javunkra.

Ha ez az Isten akarata, méghozzá azért, hogy jobb legyen nekünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem egyedül kell küzdeni. Ebben is segítségünkre van, győzelemre akar eljuttatni.

Nem csak a kimondott szónak, de a leírt gondolatoknak is hatalmas ereje van. Én ezt élem meg minden alkalommal, amikor felhajtom a laptop tetejét és keresem a szavakat, hogy át tudjam adni mindazt, ami bennem kavarog.

A hálanapló is ilyen eszköz. Ragadj tollat, és a magad módján jegyezd fel a mindennapi csodákat! Lásd meg az öröm forrást! Ott van.

_  _  _

Eleveníts fel egy élénken benned élő olyan alkalmat, amikor nagyon nem akartad elengedni a magad igazát! Látsz-e most visszatekintve olyan örömforrást, áldást, amit akkor elszalasztottál észrevenni, vagy későn vettél észre? Ha igen, adj hálát érte! Ha nem, próbálkozz még egy kicsit, hátha…!

Mennyire megy nehezen a hálád szavakba öntése? Keress olyan igéket, zsoltárokat, amiket bemelegítőnek használhatsz, aztán csak sorold fel, ami eszedbe jut! Menni fog!

Időzz el a gondolaton, hogy Isten akarata az, hogy nekünk jó legyen! Mire indít ez téged?