Élmény, tapasztalat, érzelmi azonosulás 41. – Bízom-e Benne?

2025.04.09. – Kulcsszavak: biztonság, bizalom, hit, elmélyülő  –  

„Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsid 11,6)

Tele vagyok tervekkel. Elképzeltem az életem, gondosan végig gondoltam, talán apró részleteket is számításba vettem, mert úgy gondoltam én tudom igazán mi a jó nekem. Valahogy azt a mintát kaptam otthonról is, a szülői házból, hogy maradj mindig a közelemben, ne távolodj el, mert csak itt vagy biztonságban. Veszélyes a világ, be kell biztosítani magunkat, odafigyelve mindenre. Inkább óvatosan, kerülve minden ismeretlent.

Ilyen háttérrel, ilyen sémákat hordozva, a zsigeri reakcióim sokszor kiakadnak, amikor minden borul, amikor egészen máshogy alakulnak a dolgok, mint a terveimben, az elképzeléseimben. Értetlenül állok Isten előtt is: hát nem ismersz engem, nem tudod, mi a jó nekem? Ez nagyon bizonytalan, ismeretlen, félelmetes.

Imádságaimban pontosan próbálom felhívni Atyám figyelmét, hogyan kéne változtatnia a dolgokon, mi lehetne a megoldás, ami visszaterel arra, amit már ismerek. Persze csalódottan tapasztalom, hogy nem ennek a forgatókönyvnek megfelelően alakulnak a dolgok. Nem értem. Teli vagyok kérdésekkel.

Amióta azonban többször forgatom magamban, hogy Isten mennyire ragaszkodik hozzám, mennyire fontos vagyok neki, mennyire akar engem, úgy, ahogy vagyok, egyre gyorsabban tudom megállítani a zsigeri reakcióimat. Kétségbe esem, kérdéseket teszek fel, de aztán igyekszem a mérleg másik serpenyőjét is megtölteni az ígéreteivel, igazságaival, ezáltal átállítani a gondolataimat. Ha fontos vagyok neki, márpedig ez igaz, sarokkő, akkor nem lehet véletlen, ahol most vagyok. Ha ő velem van minden napon a világ végezetéig, akkor most sem hagyott magamra, akkor sem, ha nem érzem, vagy nem látom a jelenlétét. Nem ez a lényeg, hanem amit ígért, és az, hogy az igaz marad mindig. Ha senki és semmi nem vehet ki a kezéből, akkor most is ott vagyok, akkor is, ha bizonytalan minden. Már csendesül is a háborgó lelkem.

Bízni akarok az Ő útjában, nem pedig mindenáron rávenni, hogy változtassa meg a tervét, az enyémhez igazodva. Jobban akarok bízni Benne.
Ábrahám az elhívásakor azt a választ adja Isten ájeká kérdésére, hogy hinéni, azaz itt vagyok, akármilyen utat készítesz is nekem. Egész lényemmel itt vagyok. Bízom Benned. Nem ismerem az utat, csak azt tudom, hogy Te fogod megmutatni: menj ki arra a földre, amit én mutatok neked.

Ábrahám elindul, bár nem ismeri a célt. Otthagyja a biztos, ismert, komfortos, barátságos helyet, a bizonytalan, ismeretlen, akár félelmetes útért, mert hisz abban, aki elhívta. Bízik Benne, hogy vele megy, hogy nem marad magára, hogy bármi jöjjön is, az az Ő tervében, kezében van.

_  _  _

Nagyon nehéz így válaszolni Isten kérdésére, de hiszem, hogy az egyetlen jó megoldás. Biztatlak téged, kedves olvasó, hogy ragadj tollat és gyűjtsd össze azokat az ígéreteket, amik sarokkövek a számodra. Amikbe tudsz akkor is kapaszkodni, amikor elsüllyedni készülsz. Áldássá fognak számodra válni.