Azért most én csábítom őt 2.

2026.04.29. – puszta, magány, együttlét Istennel, elmélyülő  –  

„Azért most én csábítom őt: elvezetem a pusztába, és szívhez szólóan beszélek vele.” (Hós 2:16)

Az előző alkalommal a fenti igének az első részében mélyedtünk el, abban, hogy Isten miként csábít el bennünket, hűtleneket, paráznákat annak érdekében, hogy helyreállítsa a vele való kapcsolatunkat, hogy helyreállítsa az életünket.

Elcsábít, mert elcsábíthatóak vagyunk. De addig, amíg a korábbi elcsábításaink eredménye bűnt, elesést, Istentől való eltávolodást eredményezett, amelyből saját erőnkből nem tudnánk helyreállni, Isten célja, hogy hozzá csábítódjunk el.

Megtörténik a csábítás, és hova vezet Isten? A pusztába.

Miért a pusztába? Mert a puszta az Istennel való találkozásnak a helye.

Ugyanakkor a puszta a háborúk helye, de itt történtek a szövetségkötések is.

Aztán a puszta a felkészülésnek és a felkészítésnek a színhelye is a Bibliában.

Emlékezzünk vissza arra, amikor például Illést kiviszi az Úr, mielőtt egy komoly feladatot bíz rá, és ott erősítgeti, biztatja őt. (1Kir 19,4). Vagy amikor maga Jézus kivonul a pusztába, és negyven napig böjtöl (Mt 4,1-11).

A puszta az a hely, ahol önmagunkban elveszünk, de nem vagyunk egyedül. Mert Isten ott van velünk, és gondoskodik rólunk, ha kell mannával, ha kell hollók által, és bármennyire is kilátástalannak tűnik a helyzetünk, Isten pontosan tudja mi célból vezetett a pusztába.

Azt mondja az Úr, hogy mielőtt Hóseás felesége visszatérne a családja körébe, mielőtt Izráel visszatérhetne a szövetségbe, azelőtt szükség van ilyen pusztai magányra. Szükség van annak a megtapasztalására, hogy az Úr nélkül nem lehet egyről a kettőre jutni.

Kell az a felismerés, amit Jézus így mond: „Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek.” (Jn 15,5) Ugyanis a puszta nem csak felkészítési terep lehet, hanem a nélkülözésnek, a kétségbeesésnek is a helyszínévé válhat. Úgy érzi az ember, hogy elveszett. Minden, amiben bíztam, amiben kapaszkodtam, a pusztában nincs.

Eszköztelenné kell válnom, hogy Isten a szívemre beszélhessen.

A puszta a hely/helyzet, ahol már nem marad más csak Ő meg én. Amikor nem marad más, mint keresni Őt, kiáltani hozzá. A hely, ahol végre meghallom a szelíd szavát.

Lehet az egy kórházi ágy, a gyász magánya, a be nem teljesült vágy kilátástalansága. Amikor már mindent megpróbáltam, de mégsem sikerült az, amit annyira szeretnék, nem teljesült be, amire annyira vágytam, csalódtam azokban, akikben annyira bíztam.

A puszta nem kellemes hely, de nem azért visz minket Isten a pusztába, hogy szenvedjünk, bár egyes esetekben szenvedéssel is járhat a pusztai lét. Hanem azért, hogy a vele való kapcsolatom helyreálljon. Hogy visszatérjek oda, ahol Ő látni szeretne. Hogy az innen oda, onnan amoda szaladgálásból, a tévútjaimról visszatérjek ahhoz az egy Úrhoz, aki egyedül képes boldoggá tenni, és megadni mindazt, amire igazán szükségem van. Sőt, tovább megyek, akinek a lábaihoz le lehet tenni a vágyaimat, és Ő segít abban is, hogy ott is tudjam hagyni azokat a vágyakat, amelyek nem fognak beteljesülni, vagy azért, mert nem lenne igazán a hasznomra, vagy azért mert Isten tervében más, jobb szerepel. Fontos! Ő képes arra is, hogy miután ezeket a vágyakat otthagyom a lábainál, Ő megszabadítson ezektől, és megelégedettséggel erősítsen meg.

Ebben a történetben azt olvastuk, hogy Isten vezeti a népet a pusztába, de nem csak így kerülhetek oda.

Itt Isten a kezdeményező. De van olyan helyzet is, amikor a nép az engedetlensége miatt kerül a pusztába, és ott is marad 40 évig.

Igen lehet pusztaságba kerülni így is. De vigasztaljon az a tudat, hogy bármennyire is a bűn következményeként volt Isten népe a pusztában, Isten akkor se hagyta magára.

És kerülhetünk a pusztába önként is. Mint Jézus, amikor rendszeresen elvonult, hogy egyedül legyen az Atyával. Mert a szolgálatra való felkészüléshez, a szolgálatban való megmaradáshoz erre volt szüksége. Amikor senki, és semmi nem zavarja meg abban, hogy csak Istenre figyeljen. Ha neki, aki azt mondta magáról, hogy „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), ha neki szüksége volt ezekre az elvonulásokra, együttlétekre, akkor mennyivel inkább van nekünk is szükségünk rá.

Igen, ezt értettem meg idén a böjt idején, hogy a böjt nem kapcsolódik időszakhoz, cselekvéshez, hanem csak Istenről és rólam szól. A böjt az, amikor önként megyek a pusztába, mert találkozni akarok Istennel, minőségi időt akarok vele tölteni, akarom, hogy megerősítsen, felkészítsen, helyreállítson. Amikor önként hagyok hátra mindent, ami eltereli a figyelmemet Istenről.

Ha voltál már a pusztában, ha megélted ott az Istennel való közösség gyönyörűségét, ha megtörtént a helyreállításod, akkor ez a tapasztalat legyen a te erőd! Mert nem kellemes, amikor így vagy úgy, de pusztában kell lennünk, de én már tudom, mert többször megéltem, milyen felszabadító, amikor megerősödve, feltöltődve, Isten által megszeretgetve térek vissza a pusztából készen arra, hogy megtegyem, amit Isten nekem mondott.

Folyt. köv…

_  _  _

Mi a te életedben most a puszta?

Gondold át azokat az eseményeket, amikor Isten a pusztában vezetett! Milyen célból történt? Helyreállítás? Felkészítés a következő feladatra?