Ábrahám hite – hatodik rész

202.01.07. – Kulcsszavak: értelem, érzelem, hit, elmélyülő  –  

„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő ezt felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.” (1Móz 22,1-12)

A hit próba is. Emberpróba. Kevés ennél megrendítőbb története van a Bibliának. Olvasva leginkább a miértek kerekednek felül gondolatainkon, ambivalens érzéseinken. Nincs olyan porcikánk, amely ne tiltakozna a megrendítő kérés ellen. Feláldozni az egyetlent? Odaadni a hit beteljesülésének egyetlen bizonyságát? Bizony itt nincsenek erre a kérdésre válaszok, nem jön Istentől sem okfejtés a kérdés megértéséhez. A hit igen vagy nem kérdése. A hit maga az út, ahol először csak kérdéseink vannak, a válaszok pedig az út során érkeznek: a kép összeállni pedig csak a végén fog. Ahogy Pál megfogalmazta: a hit a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.

A hit tehát meggyőződés, fundamentum, alap, amin végső soron életünk megállhat? Egyrészről igen, mert Isten elmúlhatatlan szaván alapul, szövetségesünk vállalásán. De remény is egy-egy nehéz helyzetben, a próbatételben. Remény arra, hogy az ígéret valósággá lesz, Isten szava mindenkor megáll. A remény csak a reménytelenségben nyerhet értelmet. Ezen az úton járt Ábrahám. Már megtanulta, hogy Isten nem hagyja cserben soha, hogy minden szava valóság és beteljesülés. Fia, hite zálogának feláldozása azonban nem fér az eddigi képbe. Ábrahám azonban most nem engedte, hogy szíve vagy értelme diktáljon. Elindult, hogy engedelmeskedjen Isten kérésének. Emlékszünk ennek a sorozatnak az első részére? Abrám ezt kérdezte: miből tudhatom meg, hogy úgy lesz? Most nem kérdez, hanem engedelmesen elindul. Kész erre az áldozatra is, de reménykedik abban, hogy Isten gondoskodni fog áldozati állatról. De neki kell fia kérdő szemeibe néznie, előkészíteni mindent az áldozathoz…Nem érdemes folytatni, mert nincs magyarázat erre a drámai helyzetre.

Isten Ábrahámnak rémítő nagy sötétségben mutatta meg a jövőt. Hitének gyümölcsét, Izsák nemzedékének kiteljesedését is megmutatta akkor Isten, Mórijjá földjén, az áldozati oltárnál: ez vár a Fiamra, a te utódodra. Ott azonban nem lesz hang, amely a kezet megállítaná, nem lesz helyettes áldozat, mert Ő maga lesz a helyettes áldozat. Érted lesz helyettes áldozat. Ábrahám, téged hited miatt fogadtalak el igaznak, mert kész voltál fiadat is nekem adni a szavamra – mondja az Úr. Minket viszont Fia értünk megtett, önkéntes áldozatáért fogad el igaznak.

Isten nem azért próbálja meg hitünket, hogy elbukjunk, hanem azért, hogy a hit, a remény arasson diadalt minden nehézség felett. Nem tudom én magam sem, hogy miért kell sokszor embert próbáló sötétségen is átmenni. Erre itt sem kapunk magyarázatot. A miértek keresésével valószínűleg csak zsákutcába jutnánk. A reménység az egyetlen útjelző, ami a nagy sötétségben is utat mutathat: Isten majd gondoskodik áldozatról, vagy ahogy Jób is fogalmazott végső elkeseredésében: tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára az én porom fölött is megáll.

A hit végső soron az elérhetetlennek tűnő örökkévalóságba visz. Most minden múlandó, ami körül vesz bennünket, ahogy mi magunk is azok vagyunk. Adjon ez erőt, ha elakadnánk az oltár felé vezető úton. Maradt egy kérdés a végére: Te hol jársz ezen az úton?

_  _  _