Élmény, tapasztalat, érzelmi azonosulás 50. – Megfeledkezni magamról

2026.05.27. – megfeledkezés önmagunkról, önzetlenség, szeretet, elmélyülő  –  

„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil 2,3-4)

Az odafordulás egyik kulcsa, ahogy korábban írtam, hogy leveszem a fókuszt saját magamról. Ha teljesen saját magammal vagyok elfoglalva, azaz az én nézőpontomból látom az eseményeket, a gondolataim az én érzéseimmel vannak teli, akkor nehezen tudok a társammal foglalkozni. Sőt, ami még rosszabb, elvágom annak a lehetőségét is, hogy ő tudjon velem foglalkozni, hozzám fordulni, közelíteni, kapcsolódni.

Mikor, hogyan tudok magamról megfeledkezni?

Az ablakomból kinézve, most egy napsütésben szikrázó, havas hegyben gyönyörködhetek. A tágas tér, a madarak csicsergése, a megnyugtató csend, a völgyben csörgedező patak csobogása megtölti a szívem. Már nem a csalódásaim, a sértettségem, a kérdéseim vannak előtérben, hanem Isten csodálatos teremtett világa tölt el, tölt be.

Ugyanezt élem át, amikor belemerülök egy-egy alkotás folyamatába. Magával ragad a kreativitás, valami új, valami szép, szemet gyönyörködtető létrehozása. Ezekben a tökéletes boldogságot nyújtó pillanatokban képes vagyok teljes mértékben megfeledkezni magamról. Ilyenkor találunk rá az örömre.

Amikor eltörpülünk valami nagyobb és nagyszerűbb láttán, a kötődés és összekapcsolódás mély érzetét kelti bennünk.

Ebben a folyamatban, egy hosszú utazás, mely során elveszítem ugyan önmagam, de magamnál sokkal többre találok. Ahogy a jól ismert ige is mondja: „ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg egymaga marad, de ha meghal sokszoros termést hoz.” (Jn 12,24)

De hogyan működik ez a szürke mindennapokban, amikor nem szemlélődhetek hegycsúcsokra nézve, nem engedhetem meg magamnak az alkotást, mert tennivalók vannak, és hipp-hopp ott találom magam a saját tükrömben: mert nem segít, mert nem figyel rám, mert elérhetetlen, mert nincs igazán jelen, mert nem vagyok elég fontos neki… Bármit tesz is, mond is ilyen pillanatokban a másik, gumilabdaként pattan le a magam köré épített elvárás falról. Hogy tudunk tovább menni ezeken a völgyeken?

Az önzetlenség pillanatai adják az áttörést, amikor azért is finom ételt készítesz, szépen megteríted az asztalt, vagy csupán levágtál egy szál virágot a kertből, amikor rámosolyogtál a másikra, amikor találkozott a tekintetetek és elidőztetek egy pillanatra, amikor egy egyszerű gesztussal kifejezed a szeretetedet, nem várva semmi viszonzást. Adni magadból, az idődből, az erődből, a gondolataidból.

Egy kapcsolat csak így tud mélyülni, a találkozások csak így tudnak megszületni. Lassú, kitartó, tudatos lépéseken keresztül.

Ez bizony szembe megy a józan logikával, sőt a kultúránkkal is, de Isten mégis ezt az utat adta elénk, és Ő maga is ezen az úton járt. Mert kicsi lenni, minden nagysága ellenére is, mert kötényt kötni maga köré, és megmosni a tanítványok lábát. Ha Ő így élt köztünk, akkor miért gondoljuk, hogy nekünk más utat tervezett. „Aki közületek nagy akar lenni, legyen szolgája a többieknek.” (Mk 10,43)

A szeretet mindig elengedésről szól: elengeded önmagad és ragaszkodsz a másikhoz. Leteszed saját kívánságaidat, hogy felemeld a másik akaratát.

_  _  _

Milyen körülmények, helyzetek segítenek neked megfeledkezni önmagadról?

Mikor vagy mitől megy ez neked nehezen (amikor nehezen megy)?

Hogyan szoktad az Istennel való kapcsolatodban elengedni önmagad? Mi segít, mi gátol ebben?