Abrám hite – második rész

2025.12.03. – Kulcsszavak: értelem, érzelem, hit, elmélyülő  –  

„Azután ezt mondta neki: Én az Úr vagyok, aki kihoztalak Úr-Kaszdímból, hogy neked adjam örökségül ezt a földet. Abrám ezt kérdezte: Ó, Uram, Uram! Miből tudhatnám, hogy én öröklöm azt?” (1Móz 15,7-8)

Az előző részben idézett ószövetségi ige arra mutatott rá, hogy a hit döntés kérdése. Döntenünk kell, hogy a szemünknek, a szívünknek, vagy Isten szavának engedünk egy-egy éles helyzetben. Egy-egy ilyen döntés mögött számos kérdés, vívódás, negatív érzés lehet, amelyek megnehezíthetik ezt a helyzetet. Abrám életében sem volt ez máshogy.

Mert a hit nem csak döntés kérdése, hanem nagyon is gyakorlati kérdés. Nem tanítják ezt iskolában, néhány elméleti óra, hasznos könyv elolvasása legfeljebb tudásunkat szélesíti a témában. A hit inkább gyakorlati kérdés, az egyetlen eszköz, amely közelebb visz Istenhez, amelynek segítségével kijelentéséből valóság lehet itt a földön. A hit földi dolog is egyben, hiszen nem lesz szükségünk rá az új Jeruzsálemben. Ott színről-színre látni fogunk mindent, Isten valóságában lehetünk majd, így nincs szükség arra, hogy bármit hittel ragadjunk meg, ha azt láthatjuk is.

A hit annak tapasztalása, hogy Isten szavából kézzel fogható valóság lesz itt a mi világunkban. Az Isten kijelentése és annak megvalósulása között azonban idő telik el és a minket körülvevő események alakulhatnak akár az Isten kijelentésével teljesen ellentétesen is. A valóság tapasztalása és az Isten kijelentése közötti feszültséget, kérdéseket, érzéseinket a hit nem fogja megszüntetni! Éppen ez a legnagyobb gondunk vele. A hit lehetőséget ad másként cselekedni, mint ahogy azt szívünk vagy éppen értelmünk diktálja. A szellemi munkát, az érzésekkel való megküzdést, a készséget az állhatatosságra nem fogja számunkra megtakarítani. Egészekké, emberekké szívünkkel, értelmükkel és hitünkkel válhatunk csak.

Jól érzékelhető ez a feszültség az idézett párbeszédben is. Abrám, mindez a tiéd lesz, függetlenül attól, hogy kik laknak itt, hányan vannak, és mit csinálnak – mondja Isten. Uram, mindez annyira hihetetlen, ahogy az égen lévő csillagok. Olyan messze vagyok ettől, olyan megvalósíthatatlannak tűnik. Érthető és elfogadható, hogy Abrám számára kevés az, hogy eldöntötte, hogy hisz: nemhogy az ígéret megvalósulását nem látja, hanem még a következő lépést sem. A döntés, hogy elhiszem, hogy Isten szava valósággá válhat még kevés ahhoz, hogy az úgy is történjen az életemben.

Hogy el is induljunk azon az ismeretlen úton, amin majd megláthatjuk a láthatatlant láthatóvá válni, több kell a döntésnél. Én az Úr vagyok, aki kihoztalak Úr-Kaszdímból – teszi meg az első lépést az Úr. Abrám, tudom, hogy mindez hihetetlen neked. Én vagyok az, akik elhívtalak, én vagyok az, aki a célt meghatároztam. Döntöttél arról, hogy a célt is és az utat is elfogadod, attól függetlenül, hogy azt ismernéd. Ideje hát megismerni, induljunk az ismeretlen felfedezésére.

_  _  _

Van tapasztalatod ilyen helyzetekkel kapcsolatban? Ha igen, mik ezek?

Abrám helyzete bizalommal tölt el, vagy inkább félelmet kelt benned?

Milyen érzéseket kelt benned az ismeretlen: a felfedezés vágya vagy a félelem érzése van benned?