Vezetés, vezetettség 4.

2023.10.18. – Isten követése, védelem, vezetés, vezetettség, elmélyülő  –  

„Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” (Zsolt 119,105)

Ez már a negyedik alkalom, hogy vezetés, vezetettség témájában írok. Először az elindulásról írtam, aztán a követésről, majd a kerülőútról.

A mostani írás egy kicsit mindegyikhez kötődik, kicsit olyan, mintha az akkor kimaradt üzeneteket fűzném fel egy zsinórra.

Isten követése, az, hogy Ő előttünk megy, hogy közvetlen kapcsolatban lehetünk vele, hogy a lábai nyomába léphetünk, a legnagyobb dolog, amit kaphattunk. Jézus kereszthalála kapcsán mondjuk, és igaz is, hogy melyik isten halna meg a teremtményéért? A pogány népek által félt, és az őket ábrázoló bálványszobrok alapján valóban félelmetes istenek biztosan nem tennék. De továbbmegyek, melyik Isten az, aki értünk adná a fiát, majd elküldené a (Szent) Lelkét, hogy mindennapon velünk legyen? Hogy előttünk menjen, hogy körülvegyen, hogy szárnyaival takarva védjen? Aki életünk minden pillanatában elérhető a számunkra? Továbbra is az a válasz, hogy egyik se. Csak a mi Istenünk ilyen.

Ő megálmodott, megtervezett, megformált, eltervezte az utunkat, és velünk jön erre az útra. A mi dolgunk a követés.

Ő egyben látja az egész utat a célig, nekünk mécses világítja meg az utunkat, annyit látunk egyszerre amennyit egy mécses meg tud világítani.

Én olyan sokszor szeretném, ha nem mécses világítana, hanem egy hatalmas reflektor!

Eszembe jut, amikor főiskolás koromban terepgyakorlaton voltunk, a Salgó vár lábánál volt a szállásunk, és a velünk lévő felsőbb évesek és tanárok közölték, hogy éjjel fel fogunk menni a várba, mert ez a hagyomány. Olyan sötét volt, hogy semmit nem láttunk, csak fogtuk a kezét, vállát annak, aki előttünk ment és világított egy kislámpával. Érzékeltük, hogy emelkedő van, meg hogy egyenetlen a talaj, nehézkes a követés, de szépen bandukoltunk egymás után felfelé. Bizalom volt, félelem nem. Fölértünk, és csodás volt az elénk táruló éjszakai látvány.

Pár év múlva fényes nappal mentem arra, és meglepődtem, amikor láttam menyire rossz az út, láttam, hogy ha elvétem a lépést le tudok csúszni az útról, egy-egy szakasz pedig kifejezetten nehéznek bizonyult, és rossz volt lenézni. És azt is láttam, hogy ezen az úton csak egymás után, egymást követve lehet felmenni, úgy, ahogyan annak idején mi tettük.

Ekkor értettem meg, milyen jó volt csak egy kislámpa fényénél felmenni a várba. Tudatlanul. Csak azt láttam, hova kell lépnem, de azt nem, hogyha elvétem, akkor kitörhetem a lábam.

Ezért kell, hogy elég legyen a lámpás, amit Isten ad. Nem kell a reflektor, hiszen ha mindazt látnám, amitől Isten az úton megóv, ha látnám, milyen veszélyek leselkednek rám, nem mernék tovább menni. Ő elölről és hátulról is körülvesz, és rajtam tartja a kezét, és igéje, mint mécses megvilágítja a helyet, ahova lépnem kell.

És amikor már így sem megy, a karjaiba vesz, és úgy visz tovább az úton, mint ahogyan a pásztor a kisbárányokat, amikor egyes helyeken azok már nem tudják tartani a tempót a nyájjal, ő pedig a karjaiba veszi őket, és úgy viszi át őket a nehezeken.

Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti. (Ézs 40,11)

Drága Testvérem! Nagyon sok gondolat van még a fejemben a vezetettséggel kapcsolatban, de igazán a lényeget Laskoti Zoli szájából hallottam a csendesnapon, amikor azt mondta, hogyan is élnek ők ott a háború idején, Kárpátalján, Isten gyermekeként.

Igéről igére, lépésről, lépésre.

Nincs ennél jobb összefoglalása annak, mit jelent Isten gyermekeként Isten vezetése alatt élni.

Igéről igére, lépésről, lépésre.

_  _  _

Vezetett gyermek vagy? Mi akadályoz abban, hogy az légy? Bizalomhiány? Félelem attól, hogy ki kell adni a kezedből az irányítást?

El tudod-e fogadni azt, hogy csak annyit láss az útból, amit Isten neked egyszerre megvilágít, vagy inkább velem együtt gyakran elégedetlenkedsz, és kéred azt a reflektort?

Tudsz-e áldásként tekintetni a mécses világára, amely nem korlátoz, hanem megóv attól, hogy olyat is megláss, ami megrémít?