Áldás-motivált élet

2022.11.09. – hiány, vágyak, áldás, fiúság, elmélyülő  –  

„A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára!” (Lk 15,21-22)

Ha jól belegondolok, akkor azt kell látnom, hogy legtöbbször hiány-motivált az életem. Hajtom, ami hiányzik, keresem, mivel lehet betölteni az égető űrt, elkerülni a fájdalmas félelmet, érezni, hogy fontos vagyok. Azért imádkozom, hogy Isten töltse be az űrt, adja meg ami hiányzik, ne kelljen félnem.

A tékozló fiú is hasonlóan érezhette magát otthon. Hiányzott neki valami, amit át akart élni. Gondolt egy bátrat és a vagyon rá eső részével elindult megkeresni a világban azt, amire úgy gondolta, hogy a fájó hiányt betöltheti. A hiány azonban olyan, mint az olthatatlan tűz, amely megemészt mindent, amit beledobnak. Csak tápláljuk folyamatosan, de valahogy nem adja meg azt a meleget, amire a szívünk mélyén vágynánk. Amivel pedig újra szembesülnünk kell, hogy elfogy a tüzelő és a hiány hideg érzésétől még reszketőbb az élet.

A tékozló fiúnak megadatott, hogy a disznók vályújában szembe nézzen vele a kisemmizett szolga, aki apja utolsó béresénél is szerencsétlenebb, aki már elégetett mindent, akinek már nincs mit a tűzre dobnia. Az élete maradt neki, a puszta léte, de az sem az ő kezében volt. Azt gondolta, hogy apja szeretetére már nem számíthat, de talán könyörületére igen. Ez már élet-halál kérdés volt számára.

Ennél a pontnál értettem meg egy fontos üzenetet az evangéliumnak ebből a két nagyon fontos mondatából. A hazatérő fiú tudta, hogy nincs semmije, sőt még élete felett sem rendelkezhet. Ez a tudat tette őszintévé saját magával és apjával szemben is. Apja várt megvetése, remélt könyörülete helyett a legszebb ruhát, a gyűrűt és a sarut kapta, visszafogadást, helyet a családban, atyai rangot.

Ahelyett, hogy a történet itt véget érne, Jézus folytatja a példázatot, mert a mondanivaló nem így teljes. Előlép a testvér, aki saját hiányával áll elő: én itthon maradtam, mégsem értem neked egy kecskegidát sem.

Isten nem valamit szánt nekünk, hanem a Fiú rangját. Áldása nem tárgyakban és javakban fejezhető ki, hanem abba, hogy visszahelyezett minket a tőle kapott, de elvesztett, eltékozolt méltóságunkba. Az Ő méltóságát adja feltétel nélkül a tárgyak iránti vágy helyett, a mindennél nagyobb örökséget a hiány betöltésének reménytelen próbálkozása helyett. Elkérni, megérdemelni nem tudom. Megszerezni lehetetlen. Ajándékba elfogadni nehéz. Bele kell nézni a disznók vályújába, át kell élni az ürességet, az elveszettséget, hogy meglássam: a kút feneketlen. Nem az üresség betöltése a cél, a vágyott áldás, hanem az új identitásom felfedezése. A Mindenség Urának nekem ajándékozott kiváltsága, hogy mindig, mindenhol, minden szükségessel rendelkezem. És ez többé nem tőlem függ.

_  _  _

Hogy vagy a hiányaiddal? Mire vágysz? Minek a hiánya hajt, éget?

Hogyan fogalmaznád meg Istentől kapott méltóságodat?

Mit jelent számodra Isten méltóságában élni?