Krisztussal együtt szenvedni

2022.03.16. – szenvedés, Krisztus szenvedése, a szenvedés Krisztusa, elmélyülő  –  

Mit jelent Krisztussal „együtt” szenvedni? Ennél a kérdésnél szeretnék egy kicsit időzni. Pál apostol így ír:

„Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Rm 8,16-17)

A szenvedés átélése mindig nehéz. Ami ezekben a húsvéthoz közeledő hetekben mégis más, az annak a lehetősége, hogy most szenvedésünkkel egyidőben egy másik szenvedésre is felfigyeljünk, Jézuséra. Akit a húsvét előtti hetekben elutasítottak és elhagytak, megvetettek és megkorbácsoltak, elítéltek, majd keresztre feszítettek. Ártatlanul.

De miként lehet „vele együtt” szenvedni?

Mi a 21. századi Magyarországon élünk, tökéletlen és vétkes emberek vagyunk, Jézus az 1. században élt, Palesztinában. De jó lenne, ha megadatna nekünk, hogy ezekben a hetekben Jézus szenvedése felé forduljunk, úgy, hogy a mi megtapasztalásunkat valóságosan Jézusé fényében láthassuk, hogy az ő szenvedése átkeretezhesse a miénket.

Sebeink sokszor képtelenséggé teszik számunkra azt, hogy amikor mi szenvedünk, bármi vagy bárki mással foglalkozzunk, aki igazán szenved, annak gyakran nehéz valakivel együtt szenvedni. Aki belső hiányosságait, veszteségét, kudarcát vagy szegénységét átéli, annak figyelme könnyen saját maga felé fordul. Akit elönt gyarlóságának, kiszolgáltatottságának vagy végességének a tudata, aligha marad ereje arra, hogy másra is figyeljen. Akár megpróbáljuk elfojtani a fájdalmat, vagy éppen ellenkezőleg, talán belesüppedünk abba, mind a két magatartás gátol minket abban, hogy Jézussal együtt éljük meg mindazt, ami fáj.

Mi segíthet minket saját szenvedésünk idején Jézus felé? Időnként Isten áttereli a figyelmünket; nem eltereli, nem máshova nézünk saját fájdalmunk helyett, hanem saját megélésünkön belül tűnik fel valami új. Felfedezzük, hogy Valaki más is szenved.

Sőt, az ő szenvedése mintha nagyobb lenne a miénknél, mintha inkább a miénk foglaltatna bele az övébe, mint fordítva. Mintha Jézus szenvedésében a miénk nemcsak benne lenne, hanem ő jobban hordozná sebeinket, mint mi magunk. Mintha ő többet hordozna belőlem, mint amennyit én hordozok magamban és magamból.

Különös helycsere ez. Nem egyéni erőfeszítés vagy logikai műveletek eredménye. Önmagában az elmélet síkján tudni, hogy az evangéliumi narratíva szerint Jézus önként szenved, értünk és szeretetből, hogy ő a fájdalmak férfia és a betegségek ismerője, és a mi vétkeinket hordozta, nem elég. De időnként megadatik, hogy valóságosan átélünk valamit ebből. Nem várt fordulat történik. Mintha a sötétben felcsillanna a fény. …Azt hittem, Jézus azért szenved, mert Isten így akarta vagy engedte. Lehet, hogy az én szenvedésemet viselné? Népe fiaiért és lányaiért, sőt, helyettem érte őt a szenvedés? Értem szenved? És velem?

Sőt, talán ő lenne az én szenvedésem közepén?

…Akkor mindez fordítva is igaz: az ő megélése az enyém is. És imádsága is az enyém. Az ő állapota jobban leköt, mint a magamé. Jézushoz jobban tartozom, mint önmagamhoz.

Istennek ez az érintése kegyelmi pillanat. Szenvedésünk közepette és által fordít minket Önmaga felé. Ezt a paradigmaváltást se kiváltani, se gyorsítani nem tudom; sem magamban, sem másban. Csak ízlelem: Jézus szenvedése jelentősebb, mint az enyém.

Amikor konkrét szenvedésünkben feldereng előttünk, hogy itt és most, talán Isten maga hív, válaszút elé állít. Ha ráérzünk arra, hogy bár a szenvedésen átmenni gyötrelmes, mégis kapoccsá lehet; az is feldereng előttünk, hogy az út végállomása nem is a szenvedés, hanem Krisztus; nem Krisztus szenvedése, hanem a szenvedés Krisztusa.

A mi szenvedésünk Krisztus szenvedéséhez, az pedig az ő személyéhez hív. A szenvedés, akár Krisztusé, akár másé, akár a miénk, nem végállomás. Ha Jézussal szenvedünk, „vele együtt”, és Vele eggyé válunk, Isten belénk szereti magát Jézusban.

A mennyei Atya arra vágyik, hogy egész lényünkkel önként mondjunk igent az Ő akaratára – ahogy Jézus igent mondott arra, és igent mond ma is. Bennünk is. A hit pedig – az a Jézusra figyelő, őt követő mód, ahogy mi átmegyünk a szenvedésen – a mi válaszunk.

_  _  _

A héten találj többször is időt a csendre, hogy Jézus Krisztus szenvedésében szemléld az éppen átélt saját nehézségeidet, szenvedéseidet! Mennyiben tűnik fel más színben?