Pünkösdelő
Április
Cím
Tartalom
szerző
Cím
Tartalom
szerző
Cím
Tartalom
szerző
Cím
Tartalom
szerző
Cím
Tartalom
Zámbó András
Egész életemben vágytam a biztonságra. Mindent kiszámíthatóvá, kontrollálhatóvá tettem, hogy ne érjenek meglepetések. 21 éve tértem meg, de csak pár éve merek igazán bízni Istenben. Azóta merem elengedni a kontrollt. Ő az Isten, Ő TÉNYLEG MINDENT JOBBAN TUD! Hogyan is tudnám én jobban irányítani az életemet?
Az elmúlt években több nagy lépést is tettem a „bizonytalanba”. Mindig megtartott.
Tanulom kalandként megélni a bizonytalant. Vajon Ő mit készít? Hogyan fogja megoldani a helyzetet? Most is van egy helyzet. Bízom. Békességem van. Vele a látszólag bizonytalan is tökéletesen biztonságos!
„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jer 29,11)
Rita
cím
tartalom
Amikor leültem összeszedni a gondolataimat, mit is írjak életemről, utamról, kettős érzés fogott el. Milyen nehéz dolog egy emberi élet szépségeit, nehézségeit számbavenni egy rövid írás erejéig. Ugyanakkor megkönnyíti a dolgomat, hogy arról tudok írni, hogy Isten milyen sok örömöt készített el életemben. Sőt a gondokat, a nehéz időszakokat is életté, áldássá formálta a mi családunkban.
Sok emberhez hasonlóan az én megtérésem, Istenhez való ragaszkodásom nem egy pillanat, hanem folyamat az életemben. Hívő családba születtem, nagyapám hitoktató lelkész, édesapám templomi karnagy, mi gyerekek gyülekezetben nőttünk fel. Ez a fészekmeleg meghatározta az emberekhez való viszonyunkat is. Nagycsalád, munkahelyen is gyerekek vesznek körül.
Olyan áldásokkal vagyok körülvéve, ami erőt ad nekem a nehéz időszakok elviseléséhez. Isten mindennap való jelenléte alakít, formál és olyan örömöt, energiát ad nekem, ami segít abban, hogy másokra is át tudjam sugározni szeretetét. Állandóan érzem, hogy hordoz, tart engem. Megsegít, megáld, vígasztal. Azért szoktam imádkozni, hogy tartson engem alkalmasnak arra, hogy ezt a sok-sok égi ajándékot, kincset tudjam osztani másoknak. Áradjanak erők belőlem. Tudjak az Ő szeretetének hordozója, közvetítője lenni.
Áldom az Ő nevét mindenkor!
K.É.
cím
tartalom
szerző
Isten már azelőtt jelen volt az életemben, mielőtt én erre a világra születtem volna. A felmenőim erős hitbeli keresztényként éltek. Születésemtől fogva Krisztus munkálkodott bennem kezdve a családtagjaim által, később a gyerek-és ifjúsági táborokon keresztül, majd a fiatalok közösségével, legvégül pedig a hitem megerősítésével a gyülekezeti közösségem színe előtt.
Később sejtettem és megéltem, hogy a hit megtartása nem olyan könnyű, mint ahogy én azt elképzeltem akkor. Hiszen rengeteg élethelyzetemben a Sátán minden erejével gátolta az Isten-kapcsolatomat. Éppen ezért minden helyzetben a legnagyobb nyugalommal tudok a mennyei Atyámhoz fordulni imádsággal vagy a biblián keresztül, amikor megerősítést, bátorítást, erőt várok Tőle! Istentől kaptam alázatot a bibliaolvasáson át, hogy hogyan tudom az Ő mindenható szeretetét, gondoskodását és nem utolsósorban a humorát visszaadni a körülöttem élő embereknek.
Áldással:
Koronka Marci
cím
tartalom
szerző
Gátlásos, mimóza gyerek voltam, akiből könnyen űztek gúnyt az iskola- és sporttársai. Szerettem volna vagány lenni (ez nem ment), de szerettem volna megfelelni Istennek is (ez sem). Bénának éreztem magam, közben belül nagy ambícióim voltak, hogy jó legyek.
Persze, az egyházi tanításból levettem, hogy sosem leszek „elég jó”. Isten büntetésétől (kárhozat) és a haláltól is féltem. Már kívülről fújtam az evangéliumot, hogy Jézus átvette tőlünk a bűneink büntetését, de ezt magamra nem tudtam elhinni. Sok kedves tanító, ifjúsági alkalom és tábor segített, hogy egyszer csak mégis átjárt a bizonyosság: EZ A KEGYELEM RÁM IS VONATKOZIK! Ez gátszakadást okozott! Ha Isten elfogad, akkor én is elfogadhatom magamat! Ez elfújta a gátlásaimat és a megfelelési kényszeremet. A szorongás eltűnt, nem kell magamat megvalósítanom, csak valósuljon meg bennem Jézus! És mindenki jobban jár…
Zámbó A
Cím
Tartalom
szerző
Arra a kérdésre, hogy mit jelent számomra az Istenbe vetett hit, mást válaszoltam volna általános iskolásként, amikor elindultam ezen az úton, és másképp látom a hitem útját ma, több, mint tíz év távlatából. Kamaszként az érzelmek, a Biblia szavai nagyon intenzíven szóltak, könnyebb volt fenntartani a kapcsolatomat Jézussal. Ma sokkal többet kell tennem azért, hogy igazán kapcsolódni tudjak Hozzá. Például letenni a telefonomat, kiüríteni a fejemből egy kis időre a másnapi teendőket. Egy-egy ilyen kapcsolódás, ami tulajdonképpen a napi feladatokból való kikapcsolódás, reménnyel és energiával tölt el. Ilyenkor megnyugszom, mert tudom, hogy azzal az Istennel beszélek, akivel tizenévesen is, és az eltelt időt, életem összes pillanatát látta. Isten számomra az állandóságot jelenti – én változom, Ő nem!
Koronka-Gillich Kati
Cím
Tartalom
szerző
Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. (Rm 8,14)
Isten szeretete a kezdetektől velem volt, de nem tudtam róla. Nem láttam magam körül hívő embereket, csak a Nagymamámat. Ő mélyen, csendesen élte meg a hitét. Minden Karácsonykor elénekelte nekünk a ’Csorda pásztorok’ egy hosszú változatát, amely elbeszélte az Evangéliumot. Talán itt kezdődött…
Közhelynek tűnhet, hogy 38 évig „vak voltam és most látok”, de az én utam ilyen volt: vak voltam Isten szeretetére, váltság halálára, a kapcsolatra, amit ajándékba ad Krisztusban – és most már dereng valami. Már van egy érzékszervem – a hitem -, amelyet ajándékba kaptam kegyelemből. Hogyan? Nem tudom. Felnőttként részt vettem egy Biblia tanulmányozó kurzuson. Kezdetben „iskolának” hittem. Mire végeztem volna, már el akartam köteleződni. Konfirmálni akartam szívből. Ott, a fogadalomtétel közben, az áldó Igém volt az első Istentől megértett szó. Akkor tudtam először, hogy Isten személyesen hozzám is szól. Öröktől fogva van Uram és Istenem, de talán akkor értettem meg valamit először ebből a hatalmas szeretet-vonzásból.
Azóta tapasztalom, hogy van bocsánatot szerzett Krisztusom, lelki társam. Van mennyei Atyám. Van Uram, aki erős kézzel irányít, vezet, és szüntelen bizonyítja, hogy jobban kormányozza az életemet, mint én. Van Vigasztalóm.
Istenem nem egy problémámra adott választ. Önmagával oldott meg engem. Mert a probléma én magam voltam elveszettségemmel, önfejűségemmel, vakságommal. Ő pedig egészen odaadta Önmagát nekem is, értem is, hogy lássak és éljek.
Szakolczai Éva
Cím
Tartalom
szerző
Vannak dolgok, amit az ember a végtelenségig halogatna, ha nem lépne közbe Isten… Én így voltam a gyülekezettel. Gyermekkorom óta hittem Istenben, templomba jártam, imádkoztam és próbáltam jó emberként élni.
Felnőttként hallottam, hogy valaki ilyen-olyan gyülekezetbe jár, korábban nem hitt Istenben, de később megtért. Már a „gyülekezet” szó is inkább negatívan csengett, mint a „gyülevész” szavunk. Az pedig, hogy megtért valaki, olyan hihetetlen volt. Hogy lehet az, hogy valaki addigi életében nem hitt Istenben, aztán egyszerre csak igen? Hát ez elég gyanús mindenesetre – gondoltam akkor. Biztos azok járnak gyülekezetbe, akik magányosak és társaságra vágynak.
Telt-múlt az életem és kezdtem nyugtalan lenni… Egy ponton túl éreztem, hogy már nem halogathatom tovább, rendeznem kell kapcsolatomat Istennel. Visszanézve tudom, hogy ez az Ő munkája volt bennem.
Eszembe jutott a káposztásmegyeri templom és elmentünk feleségemmel egy istentiszteletre, aztán még egyre és szép lassan lelki otthonunk lett a gyülekezet. Megismertem felnőtt korukban megtérőket, akik példák lettek a hitben szeretetükkel és hétköznapi bizonyságtételeikkel. A közös igetanulmányozás, imádság és a lelki hétvégék elvezettek ahhoz, hogy befogadjam Jézus Krisztust a szívembe, elfogadjam életem Uraként és királyaként.
Hiszem, hogy szól hozzám Isten igéje és alakítgat tovább lassan, egészen életem végéig. Máshová helyeződnek a hangsúlyok: más lesz az értékes és más válik értéktelenné. Megértettem valamit az üzenetből, ami gyermekkoromban egy igés képeslapon már eljutott hozzám:
„Isten országa közöttetek van” (Lk 17,21)
Miereisz Balázs
Cím
Tartalom
szerző
Az egyházi hagyományok szerint (felekezettől teljesen függetlenül) a Húsvét és Pünkösd közé eső időszak az éneké. Egy oktatóm így fogalmaz a könyvében: „A megváltott új ember, az új szövetség gyülekezete és egyháza új szívvel, új lélekkel új éneket énekel a Feltámadottnak.”
Erről az időszakról mindig a furcsa imaéletem jut eszembe. Mikor megismertem Őt gyerekként, leginkább az ősrégi, az újszerű énekek, a különféle komolyzenék, hangzatok fogtak meg. Egyre mohóbban és kíváncsibban kerestem mindenben a zenét, és gimnazistaként, bár ilyen jellegű előképzettségem nem volt, pillanatok alatt kórusokban találtam magam. Évek fejlődése, kudarcai, nehézségei és átható áldásai az éneklésben rávezettek arra: Az éneklés a lelkem legmélyének feltárása Istennek. Imádságaim, kapcsolatom ezzel válnak igazivá. Az életemben nincs imádság ének nélkül. E nélkül nem vagyok egész ember.
Isten megtalálja az utat nem csupán az Ő dicséretére, hanem a Vele való barátság, bensőségesség megélésére. Nem tudok elég hálás lenni ezért a csodálatos ajándékért.
V. Timi
Cím
Tartalom
szerző
Lehel, te hiszel Istenben?
„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11,1)
Ez a kérdés életem során számos helyzetben és számtalanszor felmerült. Őszintén szólva ezekben a helyzetekben volt mikor kissé megtorpantam, megfontoltam, hogy szabad-e nyilvánosságra hozni a hitemet?
Gyerekként, Erdélyben nevelkedtem. Akkor megvallani hited, reformátusnak, kereszténynek és magyarnak lenni többszörösen is potenciális ellenséget jelentett az ateista román államnak! De vállaltam az Istenbe vetett hitem és 14 évesen konfirmáltam a marosvásárhelyi remeteszegi református gyülekezetben. Előtte is, de azóta főleg érzem, hogy Isten velem van! Számtalan olyan esetben éreztem Isten segítségét, hogy a mennyei segítség és hit nélkül nehezen tudtam volna túlélni.
Extrém esetek is voltak sajnos életem során. Tizenévesen egy Dél Erdélyi tó közepén átélt vihart említek, mikor méteres hullámok között dobált kenuval a vihar, sehol sem láttam a partot, pedig sokat villámlott és kétségbeesve kértem, hogy segítsen! Vagy a temesvári forradalmat 1989 decemberében, mikor fejem felett süvítettek a golyók és kértem, hogy segítsen. Sajnos mindkét esetben velem egykorú áldozatok voltak. Isten meghallgatta imám és megmenekültem!
„Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.” (Zsolt 23,1)
A közelmúltban is sokszor feltették ezt a kérdést, volt, hogy külföldön, nem keresztény környezetben kellett válaszolnom. De erős vár a mi Istenünk! Csak hited megvallva saját példád által tudsz utat mutatni másoknak, mindig tisztelve a kérdést feltevő embert. Azt tapasztaltam, hogy sokkal jobban tisztelik, elismerik és elfogadják azt, aki tanúságot tesz és kiáll hite mellett.
A legnagyobb tanúbizonyságot hitem mellett, a második kislányunk jelentette. Mikor már szinte feladtuk a reményt, amikor már csak a hit és az ima maradt! Csodát reméltünk és az Úr csodát tett velünk! Bizonyosságot nyert, hogy Isten velem van, meghallja imám, akkor is, mikor én már majdnem feladtam.
„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsid 11,6)
Ferenczi Lehel
Cím
Tartalom
szerző
Hívő családban nőttem fel hitetlenként. Persze, ez így nem teljesen igaz, hittem, hogy a szüleim Istene élő Isten, de nekem távoli volt. Fontos kérdésekben inkább megbíztam anyukámat, hogy ő imádkozzon, az volt a biztos.
Nem tudtam magamat elfogadni, és sokat küzdöttem azzal, hogy nem tudom szeretni a körülöttem levőket sem. Nem találtam az értelmét az életemnek.
Amikor kimondtam Istennek, hogy átadom az életemet Neki, ezek a dolgok elkezdtek megváltozni. Először azt vettem észre, hogy már tudok szeretni, más szemmel látom a körülöttem levőket. Azután szép lassan magamat is elkezdetem más szemmel látni, elfogadni, értékelni.
Krisztusban kaptam egy megingathatatlan viszonyítási alapot, egy jövőképet (halál utánit is!). Kaptam egy életre szóló célt, feladatot, hogy „keresztyén”-ként, „krisztusi ember”-ként valamiképpen Őt képviseljem itt a földön, meghalljam a szavát és meglássam, hogy hogyan tudom Vele együtt tenni a jót. Kaptam egy biztonságot Ő benne, hogy bármi történjen az életemben, hozzá mindig fordulhatok, Ő meghallgat és gondot visel rólam. Ma is.
F. Anna
Cím
Tartalom
szerző
A Viskó című filmben van egy jelenet: A csónak süllyedni kezd, a zavaros, fekete víz feltartóztathatatlanul ömlik befelé, látszólag nincs menekvés. Jézus próbálja rávenni a csónakban ülő férfit, hogy csak őt nézze. „Csak énrám nézz!” – ismételgeti.
Ez a kép sokszor segít nekem. Csak Őrá kell néznem minden kétségemben.
Ha a Sátán vádol már megbánt bűnökért és elbizonytalanodom, Jézusra kell néznem: Ő a bűnbocsánatom.
Ateistaként nevelkedtem, Isten létezését tagadó környezetben nőttem fel. „Vén” fejjel történt megtérésem után is próbálkozik időnként a Gonosz megkérdőjelezni bennem az igazságot. Jézusra kell néznem, mert számomra Ő a bizonyíték Isten létezésére is. A korábbi görcsös bizonyítékkeresésem helyét mára átvette a belső bizonyosság.
Megtérésem előtt is a szeretetet tartottam a legnagyobb értéknek a világban. Ami a hitetlenek számára is kincs, az valójában Isten találmánya és ajándéka. Amikor szerethetetlennek érzem magam a saját tökéletlenségeimért, Jézus kegyelme ad választ:
„Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Rm 5,8)
Amikor a csónakban ülő férfinak sikerül végre Jézusra összpontosítania, a víz kivilágosodik és visszahúzódik a csónakból. Eltűnnek a kínzó gondolatok.
M. Zs.
Cím
Tartalom
szerző
A Covid járvány miatti tehetetlenség lelki krízist idézett elő bennem a munkámmal kapcsolatban. Már-már depressziós lettem . Nem volt erőm Istenhez fordulni. Gyengének, tehetetlennek éreztem magam lelki értelemben. Csak sodródtam.
Aztán egy nap egy testvérem imatámogatást kért krízisében. Ez a kérés volt az én gyógyulásom első lépése is. Hálával gondoltam Isten szerető gondoskodására, aki tudta, hogy magamért egy fűszálat sem tennék odébb. Egyrészt mert lusta vagyok, másrészt szeretek „fetrengeni” a saját nyomoromban. Nagyon jól ismer, és tudta, hogy ha magam nem is mennék hozzá, de mást nem tudok nem elé vinni. Ezt „kihasználva”, ha már én is a színe elé kerültem, hát engem is gyógyíthatott. Szóval kedves testvérem, a Te bajod és szükséged engem is meggyógyított az imádságban.
A SZeretet megtapasztalása leoldotta az önsajnálat béklyóját rólam és újra arra ösztönzött,hogy minél gyakrabban átéljem – ha lehet folyamatosan – ezt az érzést.
Azóta a bűnös asszony és Jézus találkozására gondolok. Így szeretném megélni minden nap a találkozást életem Urával. (Lk 7,37-)
Barabás Tibor
Cím
Tartalom
szerző
Ami igazán megfogott a kereszténységben, az az evangélium. Kisebbként erősen foglalkoztatott a halál. Rettegtem attól, hogy mi lesz ha meghalok. Bezárnak egy koporsóba, leeresztenek a föld alá és vége, megsemmisülök, a világ pedig a végtelenségig folytatódik tovább. Mikor hallottam az örömhírt, miszerint Jézus Krisztus meghalt értünk, feltámadt, s ha hiszünk őbenne örök életünk lehet, elmúltak a rémálmaim. Így már máshogy fogadom, ha a családban valamilyen tragédia történik. Két nagymamámat is elveszítettem már. Persze nehéz feldolgozni a gyászt, de olyan jó tudni, hogy ők már jó helyen vannak, hogy imádkozhatom értük és Isten kegyelmére bízhatom őket. Olyan jó, hogy nem csak úgy vagyunk a nagyvilágban és miután leéltük az életünket vége mindennek, jön a rettegett halál. Nem. Sőt nem is kell félnünk a haláltól, hiszen az valami még csodálatosabb dolog kezdete,
amelyről bár nem tudhatunk sokat, de nagy bizalommal várhatjuk.
„Azt mondta Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és minden élő, aki hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?”
Dorka
Május
Cím
Tartalom
szerző
A rácsok másik oldalán
Sokáig nem is érzékeltem hogy rab vagyok. Jártam,keltem és időnként korlátokba ütköztem. Aztán amikor már innom „kellett” akkor rájöttem hogy rab vagyok. Mint a madár a kalitkában. Amíg nem repül neki a rácsoknak addig nincs baj mivel a kinti, a másik világ nem érdekli, tudomást sem vesz róla! Az én ketrecem rácsai izmusokból voltak, úgy mint: egoizmus, alkoholizmus, ateizmus és ki tudja még mennyiféle –izmus. Kétségbeesetten próbáltam innen kijutni, mindenféle elmélet gyártásával, hogy mindenki ezt csinálja, meg azért én gondoskodom az enyéimről… Semmi nem használt,nem éreztem jobban magam.
Aztán jött a Szabadító aki megállt a kalitkám ajtajában és invitált kifelé. Ez annyira hihetetlenül egyszerű megoldása volt a problémámnak hogy 9 évig csak araszoltam az ajtó felé!
Aztán kijöttem és megálltam a nyitott kalitkaajtóban és nem tudtam betelni a kinti világ látványával. Jézus, A Szabadítóm, előttem ment és sok dolgot megmutatott nekem, bevallom nem igazán értettem ezekre mi szükségem van vagy lesz, de mindent megnéztem és megtanultam amit kellett.
Mostanában sokszor visz olyan kalitkák közé amelyekben mások vannak, belül. Ő kinyitja az ajtót és megadja hogy bemehessek és kifelé hívogassam a bentlakókat. Elmondhatom hogy én is valamikor csak a benti világot ismertem és fogadtam el abszolút igazságnak, de létezik egy kinti, valóságos világ. Szomorú hogy bár meghallgatnak de nem hisznek nekem, nem indulnak a kitárt ajtó felé hanem tovább keseregnek rab voltukon. Persze ez még a jobbik eset mert van aki még a rácsok mögött is szabadnak mondja magát, ilyenkor szomorúan ki kell jönnöm a börtönéből hiszen csak a rabnak van szüksége kegyelemre, a szabad ember mihez is kezdene vele? Igen, szomorú vagyok mert tudom hogy a Szabadítóm azért küld oda mert fontos neki az az ember és Ő irreálisan magas árat fizetett a szabadság lehetőségéért! Aztán arra gondolok: de hát én is 9 év alatt tettem meg a nyitott ajtóig tartó utat! A pillanatnyi kudarc csak egy csata és nem a háború elvesztését jelenti. Erre gondolva megnyugszom, hiszen a háború már meg van nyerve! Lehet pár csatavesztés és lesz is, de a végkimenetelen ez már semmit nem változtat.
Szóval jobb ez a kinti világ, nem nyugodtabb de békésebb. Nekem elhihetitek, én ismerem mindkettőt: voltam a pokolban is. Átéltem a teljes, totális magányt és magamra hagyottság érzését és az Isten-gyermeki állapotot is. Ebben az a nagyszerű számomra, hogy nincsenek feltételei az én Drága Mennyei Atyámnak. Csak azt várja hogy odamenjek az Ő ölelő karjai közé, ott elmeséljem örömem, bánatom, szükségem, bűnöm, hogy megosszam Vele mindenem. És ilyenkor már nem bánom a rácsokat sem és semmit sem, hiszen már a helyemen vagyok és az odavezető lépéseket úgy látom, mint a vonaton utazók az elsuhanó tájat: egyre közelebb kerülök ezek elmaradásával az otthonomhoz.
Hazaértem.
Bóka László
Cím
Tartalom
szerző
„Szeretteim, ha pedig a szívünk nem ítél el, bizalommal szólhatunk Isten előtt.” (1Jn 3,21)
Számomra nagyon bíztató ez az ige, mert tudom, hogy bűnös ember vagyok, de azt is tudom, hogy Isten megbocsátott. Azt is tudom, hogy az életem során, még sokszor elbukok, hogy folyamatosan szükségem van a bűnbocsánatra, de van egy csodálatos Istenünk, aki arra biztat, hogy valljam meg bűneimet és Ő hű és igaz, aki megbocsátja vétkemet. Azonban csak akkor tudom elfogadni a bocsánatot, ha a lelkiismeret nem vádol. Nem ragadok bele az önsajnálatba, önostorozásba, szégyenbe. Nem akarok elbújni Isten elől, mint Ádám és Éva.
Ádám és Éva saját szégyenük miatt bújtak el, és Isten hiába szólongatta őket.
Amikor nem tudok magamnak megbocsátani, amikor a szívem vádol, akkor olyan vagyok, mint Ádám és Éva. Isten hiába szólongat, nem hallom meg a szavát. Hiába mondja, hogy megbocsátottam neked, gyere hadd öleljelek meg, hadd vigasztaljalak meg, szeretlek. Éket verek magam és Isten közé. Rejtőzködöm.
Amikor a szívem nem vádol, akkor tudom elfogadni a megbocsátást, meghallani a hangját, elfogadni a szeretetét. Ilyenkor van bátorságom hozzá fordulni, beszélgetni vele. Nem azért, mert tökéletes vagyok, hanem azért, mert nincs mit szégyellnem előtte, hisz Ő mindent tud rólam.
Barabás Csilla
Cím
Tartalom
szerző
Számomra Isten mindig létezett. Bár nem nevelkedtem vallásos családban, de valahogy kicsi koromtól kezdve tudtam, hogy van. Talán az egyik nagymamámnak köszönhetem ezt, aki beszélt Róla és az életével tanított. Később, 14 éves korom körül csatlakoztam a gyülekezethez, konfirmáltam, de el kellett telnie pár évnek, hogy aztán 19 évesen valóban hitre jussak.
Az elmúlt évek alatt sok mindent kimunkált bennem Isten, most csak egyet emelnék ki. Bizonyosságom van afelől, hogy sosem leszek már egyedül, hogy Ő sosem fog magamra hagyni semmilyen körülmények között. Amikor jönnek a próbák, a nehéz élethelyzetek, amikor egyáltalán nem értem, hogy mi miért történik, vagy éppen nem történik meg, akkor nekem mindig ez jut eszembe. Lépni egyet gondolatban hátra és megpróbálni Isten szemszögéből tekinteni azt, amibe beleengedett. Az a feltétel nélküli bizalom van bennem, hogy tudom, minden az Ő kezében van, minden az Ő tudtával történik, és csak annyit kér, hogy Vele együtt éljem meg azt, amin keresztül megyek és nem fog cserbenhagyni. Neki terve van, nemcsak A vagy B, hanem olyan, amire én nem is gondolnék. A tenyerén hordoz, és olyan módokon áld meg, amikre nem is számítok.
„Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg – mondja könyörülő Urad.” (Ézs 54,10)
N.Sz.Timi
Cím
Tartalom
szerző
Istennel nőtem fel, a családom révén, és az évek során egyre közelebb kerültem hozzá. Ennek ellenére nagyon sok szorongás és elvárás volt bennem magam felé, külsőleg nem tartottam magamat elfogadhatónak, és idegesítőnek láttam magamat. De Isten nem hagyta, hogy szenvedjek, hanem a keresztény embereken keresztül segített ezeket a szorongásokat és elvárásokat elengedni, és rájöttem, hogy ő gyönyörködik bennem. Ő azóta is velem van, és segít, ha újabb nehézségek jönnek, újra és újra.
Szinyériné Csontos Anna
Cím
Tartalom
szerző
Nagyon meg tudott terhelni a bűntudat, a mulasztásaim. Szégyelltem Isten elé menni a visszatérő bűneimmel. Pontosan tudtam, ha rosszat tettem vagy gondoltam, de úgy éreztem, helyre kell hoznom. Teljen csak el pár nap, hogy nem követem el újra, és akkor majd imádkozhatok. (Milyen képmutató lenne már úgy imádkozni, hogy az előző percben vétkeztem, ráadásul tudtam is előre, hogy a rosszat választom?) De a bűn és az Isten elől bujkálás csak újabb bűnt hozott (piszkos vagyok, akkor már úgyis mindegy), és csak a teljes reménytelenség tudott véget vetni ennek, amikor már láttam, hogy a magam erejéből semmire sem megyek, nincs más választásom, mint sírva beledőlni a kegyelembe.
Hálával fedezem fel, hogy az utóbbi hónapokban Isten egyre inkább rávesz a szeretetével arra, hogy jöjjek bátran hozzá úgy, ahogy vagyok. Már nem halogatom hetekig, napokig is egyre kevésbé. Arra tanít, hogy hozzam elé, ami bennem van, a legfelháborítóbbnak tűnő érzéseim, a bizalmatlanságom, hitetlenségem, mindent! Mindegy, mikor és mit tettem, mert Nála már csak az számít, amit Jézus tett értem. A bűnbánat sosem lehet túl korai. Egyedül a Sátán akarja, hogy elhatárolódjam Istentől, mert pontosan tudja, milyen átformáló erő van abban, ha Hozzá fordulok. Ha olyat tettem, ami egyáltalán nem méltó Hozzá, vagy ha épp semmi kedvem nincs Istennel foglalkozni, legjobb, ha ezt is Neki mondom el. Mert akkor már a Gyógyítómmal vagyok őszinte párbeszédben. És ennek az őszinte légkörnek a megtapasztalása egyre ébreszti bennem a vágyat, hogy mindent Vele éljek, hogy teljesen átengedjem az életem szerető Mennyei Apukám kezébe.
SzM
Cím
Tartalom
szerző
Isten kegyelméből az Ő közelében, a hit ajándékával, de alkoholista családban nőttem fel. Ezért én sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy mi Isten gyermekei vagyunk. Gyermeknek lenni számomra egyet jelentett a félelemmel és a kiszolgáltatottsággal. Mivel az én Istenképem az apaképemből táplálkozott ez a kép sokáig eltakarta előlem Isten igazi arcát. Nem tudtam, milyen az az Atya, akiben meg lehet bízni, mert az enyém kiszámíthatatlan volt. Nem tudtam milyen az az Isten, aki kegyelmes, mert én csak azt ismertem, aki büntet. Falakat építettem a szívem köré, olyan falakat, amelyekről azt gondoltam, hogy majd megvédenek. És bár eredetileg az emberek felé szántam ezeket, egy idő után azt vettem észre, hogy Isten szeretete elől éppen úgy elzárnak, mint a világ elől. Ezt a zárat nyitotta ki Jézus Krisztus. Végre, benne megláthattam, Isten igazi arcát és megtapasztalhattam azt is, hogy mit jelent igazán szeretni. Még féltem, de már volt bátorságom megkérdezni Tőle, hogy miért bízzak benned? A válasz csak annyi volt, hogy azért mert megváltottalak. Mást nem is kérdeztem, mert ez a néhány szó elég volt nekem, elég volt egy egész életre, egy egész örök életre. Krisztustól azt is megtudtam kis is vagyok én valójában?
B.V. Ilona
az Isten lánya
Cím
Tartalom
szerző
Nem is tudom, melyik időszak a rázósabb: az, amikor és ahogy az ember eljut Istenhez, vagy inkább az, amikor Krisztussal járva újabb és újabb próbák során erősödik a hite (amely próbák közepéből persze nem ritkán vágyódik a változásmentesség illúziójára)? Míg az előbbi sem magától értetődő, én most az utóbbiról ejtek szót. A próbákat úgy élem meg, hogy valaminek, amit korábban lényegesnek tartottam, ki kell égni belőlem. Aztán mindig egy-két sallanggal kevesebbet vonszolva tudok Isten elé lépni: egyre inkább magam lehetek az, aki megáll Előtte. Ahogy tisztul a magamról alkotott kép, egyre jobban örülök annak, hogy Istennek így is kellek. És ez jó.
Egyébként meg kívánom ezeket a próbákat? Naná, hogy nem! Vágyom a tisztulásra? Naná, hogy igen!
KFB
Cím
Tartalom
szerző
„És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.” (Jn 3,14-15)
Ha közvéleménykutatást végeznénk a Biblia legfontosabb mondatairól, biztosan az elsők között szerepelne a méltán híres és nagyszerű János 3,16. Számomra azonban az ez előtt lévő két vers is legalább ennyire meghatározó. Erőt és Istentől jövő bizonyosságot ad az életem nehéz helyzeteiben.
Ahogyan a mérgeskígyók marásából a zsidók akkor gyógyultak meg, ha Isten tanácsa szerint hittel felnéztek a pózna tetején lévő rézkígyóra, én is akkor menekülök meg a betegségtől vagy egyéb egzisztenciális félelmeimtől, amikor cikázó tekintetem képzeletemben és szívemben felemelem Jézus Krisztus keresztjére és látom az Ő dicsőségét és erejét a gonosz és a halál felett, és bízom az ígéretében, hogy ez mind az enyém is, mert hiszek Benne.
„Jézusom kérlek segíts!” – kértem felkiáltva, és abban a pillanatban megszűnt a hidegrázásom. Vagy megnyugodtam a munkámmal kapcsolatban. Hálásan köszönöm Istennek, hogy tapasztalhatom csodálatos jelenlétét!
G. J.
Cím
Tartalom
szerző
Ösvények
Isten nélkül éltem az életem – a gyermekkori keresztség ellenére tagadó voltam inkább, mint kereső. Az élet kanyargós ösvényein azonban velem volt ekkor is, nem hagyott magamra, terelgetett, óvott. Tisztásokra, magaslatokra érve sem őt láttam, hanem magamat. A mélységben (testi összetörésben) elveszetten, elégedetlenkedve nyílt meg a szemem Jézusra. Megtartott – Meggyógyított – Felemelt!
Az elmúlt hónapok intenzívebb kirándulásai, erdei ösvényjárásai is Isten kegyelmére, szeretetére, gondviselésére és gyógyítására emlékeztetnek – tudok járni és rácsodálkozhatok minden alkalommal a teremtett világ szépségére, sokszínűségére, Isten végtelen hatalmára és dicsőségére.
“Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet, az ő nevéért” (Zsolt 23,3)
Add, Uram, hogy az élet erdejében is a te ösvényeiden tudjak járni!
Ámen!
TS
Cím
Tartalom
szerző
Összevesztünk,
Mert nem értettelek.
Békültünk,
Mert engeszteltelek.
Ordítottam,
Mert nem hallottalak,
Elnémultam,
Mikor suttogtad szavad.
Béklyóba kötöttél,
Vagy kötöttem magamat?
Te örömódát zengtél,
Mikor zokogtam szabad eged alatt.
Fájsz Istenem.
De még jobban fájsz halkan
Kérlek, fájj igazán,
Fájj mindennél jobban!
Érezni akarlak,
Miként te érezted az űrt is,
Sírnék veled,
Tudva, fiad teste miként hűlt ki.
És aztán én Istenem,
Én fognálak örökre.
Soha többé nem engednélek el.
Veled lennék, te pedig velem.
Örökké egymással lennénk, én Istenem.
H. Bogi
Cím
Tartalom
szerző
Megöregedni,
a virágos rét végén járni,
teli kosárral,
rengeteg, gyönyörűséges szép szál virággal, nagy ajándék ez.
Hogy mikor jöttem rá,
hogy, hiszen, nem én viszem,
csak rácsodálkozni merek,
– nem tudom, régen történt, lehet…
Egyszer csak kinyílt a szemem,
de hát – VALAKI –
mindig itt van velem,
köszönöm
ISTENEM!
Itt van például ez a csodás rózsa,
a kosárban nekem,
– valaki megdicsért, hogy jó volt a szemem –
de én azt üzenem,
csak megleltem,
itt a kosaramban és nem értem,
miért pont ő lett az utitársam nekem?
ilyen nagy ajándékot, csak a Jó Isten választhatott nekem,
gyere, kövesd az Urat,
csodálkozz rá Te is,
MA, MOST, velem!
Koronka István
Cím
Tartalom
szerző
Cím
Tartalom
szerző
Cím
Tartalom
szerző
Cím
Tartalom
szerző
Cím
Tartalom
szerző
Cím
Tartalom
szerző
Cím
Tartalom
szerző
Cím
Tartalom
szerző